Ha az ember utazik, gyakran előfordul, hogy át kell keljen a határon. Én személy szerint szeretek kis határátkelőkön próbálkozni, mert sokkal több izgalomban lehet az embernek része. Sajnos Európában már nem nagyon vannak határok, aminek a többség örül, én azonban utálom. Tudom, a régi éra megpróbáltatásai során sokaknak ül gombóc a torkában ma is, ha meghallja a szót, hogy útlevél-ellenőrzés vagy vámvizsgálat, én azonban imádom az egésznek a feelingjét. Álljon hát itt néhány rövid, közép-amerikai határátlépési sztori.

1) A szervezettség csúcsa

2 éve történt, hogy Panamából igyekeztem Costa Ricába. Nem sűrűn fordul velem elő, hogy két főváros közötti közvetlen busszal utazom, mert drágább, és sokszor lassabb, mintha 4-5 külön busszal mennék, de ez esetben a közvetlen járat mellett döntöttem, mert csak így volt esélyem San Joséba érni, mivel a közvetlen busz hajnali 2-kor indult.

6 órára értünk a határra, ami éppen nyitott. Minden klappolt, a panamaiak nem is szórakoztak sokat velünk, mindenkinek benyomták a pecsétjét az útlevelébe. A busz teljes utazóközönsége alig 8 perc alatt végzett az adminisztrációval. Állnánk be a sorba a Costa Rica-i oldalon, de ott minden zárva van. Ők is 6-kor nyitnak, csak hogy a két ország között van 1 óra eltérés, így jött az édes 52 perces semmittevés. Persze a határ budikulcsa a jó ticóknál van, így még vizelni sem tudott az ember elmenni.

7-kor végre kinyit a Costa Rica-i határ. A pecsételéssel ők sem sokat tökölnek, újabb 8 perc múlva az ember azt gondolná, hogy vége a mókának, végre utazhatunk tovább. Szállnék fel a buszra, mikor odalép az egyik határőr, hogy egyetlen külföldiként a buszon legyek már szíves kivenni a csomagomat vámvizsgálat céljából. Nem vagyok meglepve, sokszor van ilyen. Kiveszem a busz aljából a zsákom, s indulnék a vámvizsgálatra, mire a határőr közli, hogy azt csak a vámtiszt végezheti el.

- És ő hol van? - kérdem.

- Ja, ő 8-kor veszi fel a munkát...

Ez az agyalágyult ticó nem, hogy elengedett volna, újabb további 52 percre feltartotta a buszt, hogy az én zsákom miatt vámvizsgáltathasson. Mondanom sem kell, mikor a vámtiszt megjött, kinyitotta a zsákom, s a belőle feltörő szennyes zokniszag hatására ugyanazzal a lendülettel csukta is azt be...

2) Most akkor van határátlépési díj vagy sem?

Közép-Amerikában majd minden határátkelőn lehúzzák a turistát. 1 dollár határátlépési adó, 2 dollár határfalut támogató illeték, 3 dollár kilépési átalány, stb. Ezek a dolgok az egyszeri utazót nagyon feldühítik, engem már nem, mert számolok vele, de ez az eset még egyszeri utazó koromban esett meg velem, még pedig a Mexikó-Guatemala határon Frontera Corozal-La Técnica határon.

Az egy dolog, hogy a mexikóiak akkortájt csak úgy engedtek ki az országukból, hogy a belépéskor kapott csekk befizetési bankpecséttel ellátott másolatát kilépéskor felmutattad. Az egy másik dolog, hogy a folyón való átkelésért a helyi viszonyokhoz mérten sokat, 10 quetzált kellett fizetni, ezek azonban általam ismert lehúzások voltak, s nem váltottak ki bennem ellenérzést. Amit azonban a guatemalai határőr a túlparton művelt, az már nekem is sok volt. Egy kis bódét képzelj el a puszta közepén, La Técnica és Bethel faluja között. A busz megáll, hogy az azon lévő három turistának (rajtam kívül egy francia párocska akart itt átkelni) belépő pecsétet kell kapnia.

Két határőr ül az ablak mögött, előttem a franciák. Lapozgatják az útlevelüket, majd közli a határőr, hogy akkor ez így 10 dollár lesz, azaz 2x5. A franciák szó nélkül nyúlnak a zsebükbe és adják át a megszokott határátlépési díjat. Én azonban erről mit sem tudtam, s az igazat megvallva nem is volt nálam ennyi pénz (éppen véget ért mexikói kiruccanásom és mentem haza San Andrésba). Én jöttem a sorban, a fickó közli, hogy akkor 5 dollár. Erre én:

- Szerintem nem kell fizetnem.

- Hogyne kéne, ez a szabály.

- Azt tudom, hogy a mexikói oldalon fizetni kell, s hogy a hondurasi, Belize-i határon is van átlépési díj, de úgy tudom, hogy itt nincsen

- Pedig van.

- Pedig nincs.

- De van.

- Jó, mutasson róla papírt! - kötözködöm.

A két határőr egymásra néz, majd vállat vonnak, és betolják a pecsétet az útlevelembe.

- További jó utat kívánunk! - majd behúzzák az ablakot.

Persze, hogy nem volt határátlépési díj. Meg van a két francia arca, mikor közlöm velük, hogy le lettek húzva? :)

3) Zöld határ, de nem érdekel

Újra Costa Rica, de ezúttal a nicaraguai oldalról megközelítve. 3 éve történt, hogy párommal a Rio San Juanon csónakáztunk. Az út El Castillo és San Juen del Norte között 16 óra volt, azonban az utazás minden eleme zseniális volt. Hihetetlen élővilág, csodás naplemente, este krokodilok vöröslő szempárjai a nádasban. Úgy terveztük, hogy San Juanból valamilyen halászhajóval utazunk majd Puerto Limónba, legálisan. A kilépő pecsétet 7 dollár ellenében meg is kaptuk, de a határőr persze csak ezután közölte, hogy azt felejtsük el, hogy egy halászhajó elvisz majd minket, mert közeledik a húsvét és ilyenkor senki nem utazik.

Így hát jött a B-terv, átkelés a zöld határon, aztán majd csak lesz valahogy. A sztorihoz az hozzátartozik, hogy a ticók és a nicák utálják egymást, ezért ha valahol nem kéne a zöld határon próbálkozni, az pont ez a rész az. No de a sors így hozta, így csónakkal elindulunk vissza a folyón egy Delta nevű katonai bázisra. Itt válik ketté a folyó, déli ága Costa Ricának fordulva. Az ilyen bázisokon a katonák mindenki útlevelét és személyiét ellenőrzik, azonban nagyot néznek, mikor látják, hogy mi nagy zsákokkal szállunk ki a csónakból.

- Mi itt maradnánk éjszakára - vetem oda a katonának.

A fiatal, alig 18 éves srác szőke barátnőmre nézve nem ellenkezik.

- Tőlem rendben, de megkérdem a parancsnokot.

A parancsnok véleménye már másodlagos, mivel mire az kiér, hogy megvizsgáljon minket, csónakunk már úton van San Carlosba.

- Maradnánk, parancsnok - próbálok tisztelettudó lenni.

- Itt? Hogyan? - kérdi.

- Van függőágyunk, hoztunk magunkkal élelmet, letáboroznánk. Megy valamilyen csónak Tortugueróba a napokban?

A parancsnok kicsit zavarban van, nem tudja ilyenkor mit kell tenni. Beesik két gringó a táborába, ezek közül az egyik szőke és ráadásul nő. Vakarja a fejét, majd mutat a pálmaliget irányába.

- Ott verjenek tábort. Csónakügyben rádiózok.

Amint megszokják a kiskatonák a jelenlétünket, szolgálatot teljesítő személyből egyszerű köznéppé válnak. Fürdőgatya fel, fürdés a folyóban, ráksütés barátnőmnek. Szegény srácok 6 hónapos szolgálatot teljesítenek a folyóparton, s ez idő tájt nem, hogy szőkét, nőt sem látnak soha. Tudomásul veszem, hogy rajtam kívül ezen a napon legalább még 20 katona szerelmes, no de a B-terv az B-terv.

- Holnap jön Señor Pollo Sarapiquíből, elviszi Önöket - jön a jó hírrel a parancsnok néhány óra rádiózgatás után.

Így is történik. Másnap kora délután befut a csónak, megrakva sörrel és üdítővel. A kiskatonák, akik tegnap este még tapírt is sütöttek a kedvünkért, most szomorúan konstatálják, hogy én szemét gringó elvonszolom magammal a vágyott szőke nőt Costa Ricába.

Tortuguero jó hely. Nekünk is megtetszik, így belépő pecsét ide, belépő pecsét oda, maradunk egy pár napot. Majd egy hét is eltelik, mire Puerto Limónba érünk, oda, ahol tán esélyünk lehet belépő pecsétet kapni.

- Melyik hajóval érkeztek? - kérdi az első pillanatban is mitugrásznak tűnő vámtiszt.

- Az az igazság, hogy busszal jöttünk.

- Ez itt a tengerészeti vámhivatal. Mit akarnak?

- Nincs belépő pecsétünk, anélkül meg nem engednek majd ki az országból.

- Miért nincsen? - néz ránk gyanakvón.

- Mert a deltán keltünk át Tortugueróba, ahol azonban nincs határőrség - mondom ezt fejleszegve, mint a kisiskolás, akit megfed a tanítónéni.

- Hogy hol lépték át a határt?

- A deltában.

- De hát ott nincs is határátkelő.

- Tudom, én is pont ezt mondom.

Ebben a pillanatban elszakad a cérna a fickónál. Bár tőlünk egy fél fejjel kisebb, megpróbál fölénk magasodni és leüvölteni a fejünket, közben puta gringózik (puta=kurva), majd elkezd föl és alá szaladgálni az irodában.

- Hogy képzelik? Costa Ricában mindent lehet? És azok a buzi nica határőrök meg miért adják meg a kilépő pecsétet?

A vámtiszt úgy dohog és mászkál fel-alá, mint a kapitány a Tom & Jerryben a Morbi dög című epizódban (Morbi dög=Moby Dick).

- Ez fejenként 100 dollár büntetés per nap - jut dűlőre magával.

- Az kettőnknek 1400 dollár. Ne csinálja, parancsnok!

- Nem vagyok parancsnok, de a szabály az szabály.

- Csóró hátizsákosok vagyunk, nincs ennyi pénzünk. Sőt egyáltalán nincsen pénzünk. Ha lenne, nem a zöld határon kelnénk át.

- Igen?! Mit szeretnének, mit csináljak?

- Reméltük kapunk két pecsétet és elenged.

- Hogy van pofájuk?! Azt hiszik, maguknak gringóknak mindent szabad? - majd belekezd egy újabb gringógyűlölő monológba.

A végén, látva, hogy tényleg nem tudnánk kifizetni a büntetést, vörös fejjel bepecsétel az útlevelünkbe.

- 1 hetes pecsétet kaptak. Azonnal takarodjanak a szemem elől.

Szerencsére kilépéskor nem nézték, hogy a pecsét honnan származott, így tulajdonképpen gond nélkül léptük át a zöld határt Nicaragua és Costa Rica között...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.