2011.03.21. 12:11
Wan Pipel
Wan Pipel - ezzel a két szóval Suriname minden szegletében találkozhatsz. Nem, nem elírás. Ez egy filmcím, ami az első és egyben utolsó Suriname-i filmsiker volt (értsd: Hollandiában is vetítették). A Wan Pipel emberekről szól, Suriname-i emberekről.
Suriname-mal kapcsolatban mindenkinek ambivalensek az érzései. Egyszer elragadó, máskor szörnyű, olykor hihetetlenül egyszerű, aztán érthetetlenül komplikált és lassú. Az ország ezeket a jelzőket annak köszönheti, hogy lakossága roppant összetett és sokszínű. Minden kultúra belevitte az országba a maga jellegzetességeit.
Suriname 164 000 km2 területű (majdnem kétszerese Magyarországnak), lakossága azonban nem éri el a fél milliót, annak többsége Paramaribóban és környékén él. Az ország majd 90%-át érintetlen esőerdő borítja. Őslakói, az amerindiánok élnek itt, de alig vannak pár tízezren, s megközelítésük egyedül utazóként szinte lehetetlen. A partvidék ennél sokkal összetettebb etnikailag. Indánoknak nyoma sincsen, többségben feketék lakják, de nagy számban vannak kínaiak és jávai indonézek is, valamint visszamaradt holland telepesek. Ennek a sokszínűségnek hála Suriname a Föld leginkább multikulti országa.
Bár a holland a hivatalos nyelv, s az indiánokon kívül mindenki beszéli is, az utca nyelve a sanatongo. Ez a nyelv afrikai dialektusok keveredéséből alakult ki, teletűzdelve hindi és indonéz eredetű, olykor angol és portugál szavakkal. Nem csak bőrszínben és nyelvben kevert nép a Suriname-i, de vallásilag is igen sokszínű. A többség katolikus és református, de nagy számban élnek itt hinduk, muszlimok és zsidók is. Ez utóbbi két vallás szembenállása mindenhol viszályt szül a világban. Kivéve itt. Hogy értsd, Suriname annyira békés és elfogadó ország, hogy a dzsámi és a zsinagóga telekszomszédok.
Ételeik is izgalmas keveredést mutatnak, bár többnyire az indonéz és a kínai konyha keveredik, egy jó nagy holland beütéssel. Mindez azt jelenti, hogy kínai risztésztákhoz indonéz csípős szárnyasok és holland édes szószok párosulnak. Olykor ezt az egészet berakják egy kenyérbe, hogy európainak hasson. Lehet szeretni és nem szeretni, de Peru és Bolívia után messze itt ettem a legjobb kajákat szerte Latin-Amerikában. 
Már ha Suriname-ot lehet Latin-Amerikának nevezni. A rumon kívül igen kevés dolog emlékeztet a latinokra, sokkal inkább tartoznak a karibi térséghez. Ez a focijukon is látszik, mivel mindig is a CONACAF zónában selejteztek a világbajnokságért... teljesen esélytelenül. Az esetek többségében még az előselejtezők során kiesnek Grenadával vagy Anguillával szemben. Persze mi mást várhatna az ember egy olyan országban, ahol az elsőosztályú meccseken mezítláb rúgják a bőrt a fiatalok.
Clarence Seedorf (igen, Guilit, Rijkard, Winter, Davids és tulajdonképpen a mindenkori fél holland válogatott mellett ő is Suriname-i gyerek) volt az, aki megelégelte a bénázást, s néhány éve a fővárostól 30 kilométerre az őserdő szélén futballakadémiát alapított. Errefelé azt mondják, 10 év és Suriname bekerülhet az elitbe, a világbajnokságok örökös tagja lesz. Nem lesz nehéz dolguk, mivel Mexikó és USA mellett soha nem volt ütőképes focicsapat a térségben. A baj csak az, hogy a labdarúgók Seedorf támogatását egyelőre inkább elisszák.
No nem mintha sokat beszélnének amúgy a labdarúgásról. Sőt, úgy amúgy egyáltalán nem beszélnek semmiről. Ülnek a folyóparton, s merednek maguk elé. Várnak. Hogy mire, azt az ördög tudja. A munkaidő hivatalosan 7-től 3-ig tart, de a bankok kivételével mindenki 9-re jár dolgozni és 1 órakor indul haza. Igaz, ami igaz, tényleg nincs miért kapkodni ebben az országban. Elvannak ők a holland turistákból, akik pengetik a lét rendesen.
Hátizsákosként utazni tulajdonképpen lehetetlen. Infrastruktúra nincs. Ez azt jelenti, hogy az országnak írd és mondd három, azaz három közútja van. Az egyik Francia Guyanát köti össze Guyanával, a másik a reptérre megy, a harmadik pedig 150 kilométert délre, Pokigronba, a Suriname-folyóhoz. Ez utóbbin autók elvétve akadnak, busz pedig tulajdonképpen nem is létezik (a másik kettőn legalább napi 2 kisbusz furikázik). Mivel mindenki ül és vár, ezért utazni nem lehet. Iránytaxikkal utazhat az ember piszok drágán, bérelhet csónakot 800 euróért egy napra vagy várhat egy Cessnára, míg másik két ember csatlakozik hozzá, hogy pár száz euróért eljusson bárhová. Egy szó, mint száz, Suriname nem a hátizsákosok álma.
Független utazóként napokat várhatsz, mire összefutsz egy turistával, azt a tévképzetet kialakítva magadban, hogy Suriname-ba nem érdemes jönni és nem is jön senki. Ez addig tart, amíg rá nem jössz, hogy a nyugdíjas holland turisták euró ezreket hagynak itt helyi utazásszervezőknél, akik privát buszaikkal és repülőikkel furikázzák őket. A legnagyobb felismerés azonban éjfél után következik be. Ekkor elevenedik meg Paramaribo. Holland fiatalok ezrei lepik el az utcákat, mert ilyenkor elviselhető a klíma, s mert ilyenkor érnek rá. A legtöbb holland ápolónak, orvosnak, gyógyszerésznek és mérnöknek készülő első éves egyetemistának kötelező a külföldi gyakorlat, amit volt gyarmatterületeken kell elkövetniük. Így választhatnak India, Aruba és Suriname között. Indiát a többség kerüli, Arubán drága az élet, így a többség, ha teheti, Suriname-ot választja.
Amerindiánok, feketék, maroon pigmeusok, indonézek, kínaiak, hollandok, s ki tudja még kifélék... mind wan pipel, azaz egy emberek...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó hozzászólások