Vállalom, a Mirador megdrágult. 4 hónappal ezelőtt 3 hetes Guatemala túrát szerveztünk 340 000 Ft-ért repülőjeggyel együtt. Közel fele annyiért, mint a konkurencia. Ma ugyanaz a túra majd félmillióra rúg, s ha bár így is olcsóbb a Mirador a többieknél, azért kellemetlen a közel 30%-os áremelkedés. Oké, ez nem a mi hibánk, hanem a megváltozott politikai viszonyoké, hisz míg szeptemberben 175 Ft volt 1 dollár, ma ez a ráta a 250 felé kúszik, s ki tudja hol áll meg. Nem vagyok pesszimista alkat, nem hiszek az európai mélyszegénységben, lévén 7 év harmadik világbeli utazásaim során megtanultam, hogy az mit is jelent pontosan. Ettől függetlenül egyre több helyről hallom azt vissza, hogy lassan a banánköztársaságok szintjére süllyed Magyarország, s ezen mindig jót mulatok, s csak annyit mondok, bár csak látnám már. Álljon itt egy kis elemzés arról, miként is élnek ma a banánköztársaságbeliek és mi, s hogy szerintünk mi a helyes út ki a katyvaszból...
A banánköztársaságok, azaz a közép-amerikai országok történelme és politikája sok tekintetben eltér a magyartól, de vannak közös pontok a múltunkban. Ilyen például a nicaraguai szandinista szocializmus (vagy kommunizmus, kinek hogy tetszik), mely Somoza Amerika barát diktatúráját váltotta, s mely hozzánk hasonlóan 1989-ben ért véget. Hasonló rendszerváltáson több ország is átment, pl. Guatemala, mely a bolgárokhoz hasonlóan csak az 1990-es évek közepén lépett a demokrácia rögös útjára.
Azóta ezekben az országokban komoly fejlődés ment végbe. A két legfejlettebb ország Costa Rica és Panama (ez utóbbi meglátásaim szerint nem csak Közép-Amerika legstabilabb országa, de fejlettségben az EU tagállamok több mint felét is maga mögé utasítja), akiknek politikája azonban nagyban eltér hazánkétól. Costa Rica már az 1980-as években kitárta a kapukat az amerikai nagytőke előtt, leépítette hadseregét elsőként a Földön, s tulajdonképpen asszisztált az USA-nak. Panama a csatorna visszaszerzésével került nyerő pozícióba, rá 10 évre 2009-ben Panamaváros már a Föld leggyorsabban fejlődő és épülő szupervárosa lett, megelőzve Dubait.
Mivel az egykori banánköztársaságok aprók, s nyakukon lóg a teljes Európa méretű Egyesült Államok, ezért azok vezetői egymást támogatva próbálták elkerülni a kiszolgáltatottságot. Mindez nem derogált az USA-nak, mert közben az északi nagytőkét szívesen látták a hazájukban (oké, voltak kivételek, mint a hondurasi orosz barát Zelaya, akit rövid távon belül eltávolítottak amerikai nyomásra), s ez remek piacot teremtett Amerikának, aki ezért cserébe még az illegális bevándorlókkal szemben is elnézőbb lett. Még az sem jelentett problémát Amerikának, hogy néhány éve Guatemala, El Salvador és Honduras közös platformot alakított C4-ek néven a közismerten orosz barát nicaraguai vezetéssel. És akkor álljunk itt meg egy szóra.
Mikor először utazgattam Közép-Amerikában, akkor az volt a tapasztalatom, hogy egy adott ország lakója mit sem tud a szomszédos államról. Bár ugyanazt a nyelvet beszélik, nagy vonalakban ugyanabból a rasszból is származnak, mégis eltávolodtak egymástól a 19. századi függetlenségi háborúk után. 15-20 éve, mikor az utolsó országok is átestek a rendszerváltáson - ki épp milyen diktatúrát hagyott háta mögött a demokrácia kedvéért -, hirtelen elárasztotta őket a nyugat (bocsánat, nekik észak) nagy szabadsága. A legnehezebben a vidéki földműves réteg reagált erre; Guatemala és Honduras távol eső vidékei máig nem képesek vagy nem akarják lekövetni az eseményeket. Hatalmas különbségek jelentek meg város és vidék között. Míg az urbanizált területeken megjelenő multiknál az alkalmazottak hirtelen megkeresték addigi fizetésük akár háromszorosát is (mely azért a mai magyarnál valamivel még így is alacsonyabb), addig a tanulatlan indiánközösségek továbbra is bevétel nélkül maradtak. A fejlett városok termeltek annyit, hogy abból kiépítsék a turizmushoz és szállításhoz elengedhetetlen infrastruktúrát. Szociális háló a legtöbb helyen nem alakult ki, tehát nincs nyugdíj, sem ingyenes orvosi ellátás, s az állami segélyezés is (amúgy nagyon helyesen) csak közösségi szinten jelent meg.
Mire Guatemala, Honduras, El Salvador és Nicaragua közel azonos gazdasági szintre került, addigra elérkezett az idő, hogy közös célok elé tekintsenek, s megalapítsák a maguk unióját, a C4-et. Ez a mezei turistának csak annyiban jön le, hogy lettek határokat átszelő turistabuszok, s hogy az eddigi 90 nap/ország helyett 90 nap/C4-re kap pecsétet az útlevelébe (ami nem kis fejfájást okoz a magamfajta túravezetőnek), de mögötte ennél sokkal több van. Vámmentes lett az országok közötti kereskedelem és egymást támogató gazdasági intézkedések születtek, hogy megakadályozzák a tagállamok leszakadását egymástól. Emellett előrelépés született az országok indiánpolitikájában, azaz a salvadori, hondurasi és guatemalai maják közös érdekszervezeteket hozhattak létre. És akkor lássuk most piciny hazánkat, mit tanulhatna a C4-től, bár az okosabbaknak talán már mostanra leesett, hogy mire akarok kilyukadni.
Apró országunk bajban van - mondják a cimborák Facebookon. A Karácsonyt otthon töltöttem, de én ezt valahogy nem vettem észre. Felmegyek a neves hírportálokra, s mindenhol azt olvasom, hogy államadósság 80% felett, le vagyunk minősítve, államcsőd jön és hogy az EU és az IMF milyen szankciókkal sújtja országunkat. Én pedig nagyokat pislogok, mikor azt olvasom, hogy éppen regnáló kormányunk mit és hogyan baltáz el. Nem akarok pártszimpatizálni, soha nem is tettem, de ezúttal a Mirador bőrére is megy a játék, mert nem mindegy, hogy az 1000 dolláros túránk 180 000 Ft-ba kerül vagy 250 000-be.
Ellentétben a többséggel én nem hiszem azt, hogy ezt egyetlen ember nyakába, személyesen Orbán Viktor nyakába kéne varrni. Sőt, még csak nem is a Fidesz műve, de azt sem állítom, hogy Gyurcsányék okozták ezt az egészet. Sokkal komolyabb dolgokat látok a saját válságunk háta mögött.
Az egészet a lakáshiteleknél kezdeném, valamint a 2009-es válságnál, amit ugye az amerikai bankrendszer majdnem összeomlása gerjesztett. Az Egyesült Államokban több tucat bank (köztük nagyok is) annak köszönhette összeomlását, hogy ellenőrzés nélkül adtak ki lakáshiteleket a népnek. Több ezer milliárd dollár hiányzott a kasszákból, amik átvitten hiányoztak az állami hitelezéseknél, s ezt az egészet annak köszönhették, hogy több millió amerikai nem akarta vagy nem tudta fizetni a hiteleit. A zálogként hátrahagyott ingatlanok értéke töredéke volt a kifizetett hiteleknek (sokan azt mondják, ez a pénz ma a Costa Rica-i szállodarendszerben van benne, melyeket ma közel másfél millió amerikai tulajdonol). Az amerikai hitelválság kis híján magával rántotta a teljes fejlett világot, de rövid időn belül kilábaltunk belőle. Illetve ők, ugyanis a hitelválság nálunk csak ezután következett, névlegesen pedig a frank megerősödésének köszönhetően.
A frank elszállásáért elég nehéz bármely magyar kormányt hibáztatni (hacsak azért nem, hogy miért nem reagált korábban az esztelen hitelezésre). A frank erősödését igazából semmi nem magyarázta, hiszen az euró és a dollár sem esett hatalmasat egyik napról a másikra, s a svájci gazdaság sem kapott hirtelen hátszelet. Egyértelmű spekuláció volt, melynek célpontja miért ne lehetett volna épp Magyarország? Ne feledjük, a svájci frank elszállásával párhuzamosan jelentek meg azok a hírek, hogy Görögország csődközelben van, s hogy az EU és az IMF több mentőcsomagot kíván a görögök rendelkezésére bocsátani.
Visszatérve a lakáshitelekre, Magyarország azon kevés EU tagállam közé tartozik, ahol a bérlakás-rendszer nem alakult ki. Amíg Londonban a tulajdonolt lakások aránya nem éri el a 40%-ot, addig Budapesten ez az arány 90% felett van. Ez hatalmas potenciál egy országnak, még akkor is, ha a tulajdonolt lakások jelentős része sajnos ki nem fizetett hitelből van. A frank alapú lakáshitel-válság másfél millió háztartást érint, ami, ha csak 10 millió forintos átlagárral számolunk (ami hitel esetén alsó szinten 25 millió forint) 15 billió forintos, azaz 50 milliárd eurós üzlet. Ezt megkaparintani nem hülyeség, s erre a hitelek bedőlésével van a legnagyobb lehetőség (50 milliárd euróból legalább ötször tudnánk Magyarországot megmenteni az összeomlástól). Én személy szerint minden állami kockázatvállalást emiatt ezidáig elutasítottam, mert az állambácsi önmaga ellen fordítja a tőrt azért, hogy megsegítsen másfélmillió megvezetett háztartást az adófizetők pénzéből.
A magyar kormány, ha jól emlékszem, novemberben elfogadta a lakáshiteleseket megsegítő csomagot, melyben azt vállalta fel, hogy az eurós hiteleket 340 forint, a frank hiteleket 270 forint felett átvállalja, valamint aki 150 forint/frank alatt vette fel a hitelt, az forintosíthat 180-as árfolyamon. (Ha az összegek nem stimmelnek, elnézést érte, de az arányok kb. egyeznek.) Ebben az időpontban hirtelen esni kezdett a forint, ami máig tart, s az euró 270 forintról 320 forintra erősödött a forinttal szemben, ezzel természetesen növelve az államadósság mértékét is. Gyors reakciója volt ez a pénzpiacnak, hiszen több tízezren kezdték forintosítani a tartozásukat, valamint egy összegben kifizették a lakásuk árát, ami a lakásokra hajtó spekulánsoknak nagyon rosszul jött. Az új alkotmány és a nyugdíjak államosítása kapóra jött, hogy hátulról megtámogassák a forint hirtelen gyengülését, amihez a korábban a köztudatban nem létező "leminősítő" cégek véleménye is rátett egy lapáttal. Vajon miért romlott alig 1 hónap alatt 30%-ot a forint, s miért lett az euró 320 forint, a svájci frank pedig 260 forint? Hát ezért. Az állam felvállalta másfél millió lakáshiteles problémájának megoldását, s így a balhét ő viszi el.
Persze ettől még az államadósságnak nem kellett volna az égbe szöknie. Ennek rengeteg összetevője van, hogy mást ne mondjak az, hogy a 2009-es amerikai bankválság után az előző kormány 5 éves futamidejű IMF hitelt vett fel, amit most kőkeményen vissza kell fizetni, de belpolitizálni tényleg nem akarok. Az ország bajban van, már csak egy lépés választ el minket az összeomlástól. A kormány két dolgot tehet:
1) Nagy izmozás után behódol az EU-nak és az IMF-nek, azaz hitelt kap, amivel kilábal a bajból, s lesz miből megmenteni akár a lakáshiteleseket is. Cserébe privatizálnunk kell mindent, ami megmaradt. Például hozhatunk majd új földtörvényt, melyben kikötjük, hogy külföldiek is vehetnek majd földet. Ezzel az ország még kiszolgáltatottabbá válik. Egyrészt semmilyen potenciál nem marad benne, s a következő lakáshitel-válság esetén már nem lesz mibe kapaszkodnunk. Most megmondom, hogy ez a verzió fog bekövetkezni.
2) Szembemegyünk az EU és az IMF akaratával. Nem írjuk alá a hitelszerződést, amivel elkerülhetetlen az államcsőd, s első körben a lakáshitelesek kerülnek bajba. Jön a hiperinfláció és minden olyasmi, amiről sok helyen lehet olvasgatni. Kivéve akkor, ha követjük az egyik latin ország példáját, ami ugyan nem banánköztársaság, gazdasági adottsága mégis hasonló a milyenkhez, csak nagyban.
Ez nem más, mint Argentina, akik a 2000-es évek elején minden figyelmeztetés és külföldi nyomásgyakorlás (többszöri IMF-hitel) ellenére államcsődöt jelentettek. Az élelmesebbek pénzüket idő előtt valutába tették, de közel fél millió argentin az utcán volt kénytelen levezetni a dühét. Szétverték Buenos Airest, majd kifosztották az üzleteket. Néhány nap alatt minden multi kivonult az országból, még a McDonald's is bezárt. A kormány befagyasztotta a nyugdíjakat, valamint a pénzkivételt a bankokból 250 dollár/hétre redukálta. Leállt a gazdaság. Az addigra elértéktelenedő pesót az új pesó követte, melyet 1:1-ben váltottak a dollárral, bár az utcán már megjelenésekor 1,4-et adtak érte. A bankokat kötelezték arra, hogy a valutát egy az egyben visszaváltsák pesóra, mely alig egy év alatt "csak" 300%-ot inflálódott, ami messze elmaradt a prognosztizált többezer százalékos inflációtól.
Sok nagyvállalat mondott majdnem csődöt, de a legtöbbje a kihelyezett valutával túlélt. 1 évvel a csőd után az ország talpra állt. Hála az új pesónak és a szinten tartott inflációnak nem alakult ki kezelhetetlen pénzromlás, így az ország talpra állhatott saját gazdasági potenciálját, a mezőgazdaságot kihasználva. A megoldás akkor a szója volt, melynek nemzetközi ára 2003-ban igen magas volt, s így Argentina kihasználva a gyenge pesót olcsón tudott termelni. A legnagyobb felvásárló Kína lett, de 2004-re már USA is belépett a nagy importálók közé. 2003-ban, 1 évvel a csőd után Argentína majdnem 9%-os gazdaságnövekedést ért el, amit azóta is tart.
Közvetlenül az államcsőd után a lakosság 57%-a élt létminimum alatt, mely 3 év alatt tért vissza a csőd előtti állapotba. Ma ez az arány 10% alatti. Az első években az IMF többször követelte vissza azokat a hiteleket, amiket a csőd előtt az országba invesztált. Az argentin kormány azonban 2005-ig nem állt szóba velük, mert őket hibáztatta a kialakult helyzet miatt. A majd 10 milliárd dolláros hitelt végül 2008-ban szinte teljes egészében visszafizették... szójából.
Ma Argentina Brazília és Chile után Latin-Amerika harmadik legerősebb országa. 10 évvel a csőd után az éves GDP 15 000 dollár/fő, mellyel megelőzi az összes közép-európai államot. Könnyen talált magának felvásárlót mezőgazdasági termékeire.
No persze Magyarország messze nem akkora, mint Argentina, de gazdasági lehetőségeit tekintve nagyon hasonló képet fest. Azt pedig ne felejtsük el, ha Magyarország bedől és államcsődöt hirdet, azzal magával ránt nem egy országot a térségből, hiszen nem egyedüliként szenvedünk magas államadósságtól. Az más kérdés, hogy a csehek és lengyelek a lakásspekulációból egyelőre kimaradtak, mert kormányuk a hitelek kezdetén megálljt parancsolt.
S ha bedől velünk együtt néhány ország? Abban az esetben remek lehetőség elindulni a C4-ek példáján, s tán a mi kis "indiánpolitikánk" is a helyére kerül. Mert Magyarország banánköztársaság, de hát hol baj az?
1 komment
Címkék: banánköztársaság argentina államcsőd
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó hozzászólások