Két fajta ember létezik. Az egyik, aki Costa Ricát, a másik, aki Guatemalát tartja Közép-Amerika legszebb országának. Én az utóbbihoz tartozom, de azért álljanak itt azok az utazó szemével fontos statisztikák, amik segítenek a döntésben, azaz ha Közép-Amerikába utazom, melyik országot is válasszam.

1) Nemzeti parkok és más természeti csodák

A nemzeti parkok számát tekintve Costa Rica az első Közép-Amerikában a maga 26 parkjával (aminek száma 2013-ban 32-re növekszik majd). Emellett 8 biológia rezervátummal és 64 tájvédelmi körzettel rendelkezik. Ha ezek összterületét viszonyítjuk az ország teljes területéhez, akkor elmondhatjuk, hogy Costa Rica a Föld leginkább természetvédő országa, mivel területének 26%-a védett. És tényleg védett, ugyanis Latin-Amerikában Costa Rica az egyetlen ország, ahol az erdők részaránya nem csökkent az elmúlt évtizedben, hanem nőtt. A gondot csupán a turizmus mérhetetlenül magas szintje jelenti. Évente 2,2 millió turista érkezik az országba, akik átlag 8-9 napot töltenek itt. Ez kimagasló nem csak Közép-Amerikában, hanem világviszonylatban is. A turizmus termeli meg az ország GDP-jének 21%-át, ami ugyancsak első helyet jelent a világon.

Ezzel szemben Guatemalában "csak" 21 nemzeti park van, ráadásul többsége nem élvez védelmet. Az illegális fakitermelők szabadon barbárkodhatnak, nincs meg a kellő szervezeti háttér. Guatemala kizárólag a turisztikailag fontos parkokkal foglalkozik, így Tikal és Yaxha környékén sikerült megálljt parancsolni a pusztításnak, de El Mirador vagy Semuc Champey térsége az elmúlt két évtizedben elvesztette erdőségeinek közel 60%-át. Mindemellett Guatemala elsődleges erdői ma még az ország 18%-át teszik ki, szemben Costa Ricával, ahol ez az arány csak 3,5%, de ha így halad az erdőégetés a maják földjén, néhány év, és Costa Rica ebben a mutatóban is győzedelmeskedik majd.

Természeti szépségekből mindkét országban van vagy száz. Ami Costa Ricában az Arenal-vulkán, az Guatemalában a Pacaya, ami Tortuguero, az Rio Dulce, ami Rio Celeste, az Semuc Champey. E tekintetben nem tennék különbséget, de abban igen, hogy a turizmus fejlettsége révén Costa Ricában ezek a természeti csodák könnyebben elérhetők, több a jelzett ösvény és az információ is.

Costa Rica > Guatemala

E tekintetben eléggé egyértelmű, hogy ki győz. Costa Rica ősi kultúrákból visszamaradt leletekkel nem igazán büszkélkedhet, leszámítva Guayabót és a Caño-sziget hatalmas kőgolyóit. Ezzel szemben Guatemalában több mint 100 egykori város romjai tekinthetők meg, köztük Tikal, a legszebb maja romváros és El Mirador, a Föld legnagyobb piramisának az otthona. Úgyhogy ha kulturális élményre vágysz, akkor irány Guatemala!

Costa Rica < Guatemala

Costa Rica > Guatemala

Sokan, akik csak Costa Ricát ismerik, el vannak ájulva a ticók vendégszeretetétől. Mivel 30 éve virágzik a turizmus, így volt idejük belejönni, azonban Costa Ricában ha turistamentes övezetbe tévedsz, nagyot változik a kép. Azok, akik a turizmus fellegvárában mezőgazdaságból vagy piacolásból kénytelenek megélni, tehát a szegényebb réteg, nem szereti a turistákat. Nem segítőkészek vele szemben, gyakoriak azok a válaszok, hogy: "van pénzed, fogj egy taxit!".

Ezzel szemben Guatemalában, ahol a turizmus még gyermekcipőben jár, az ember pont ott érzi magát a legjobban, ahol ritka vendég a külföldi. Beinvitálnak a házukba, megetetnek, megaltatnak, akár teljesen ingyen. Neki még az is élmény, hogy külföldivel beszélgethet. Továbbá Guatemala lakosainak majd 90%-a indián, akik többsége máig népviseletet hord, így igazán autentikus élmény az utazás. A válasz tehát egyértelműen Guatemala.

Costa Rica < Guatemala

Ez egy nehéz dió. Függ attól, hogy milyenek az igényeid. Costa Ricában minden kategóriában találsz magadnak szállást az olcsó (bár ez is relatív) bordélyháztól az 5 csillagig. Guatemalában ezzel szemben űr tátong az egyszerű és olcsó, valamint a luxus és drága között. Csak a legturistásabb helyeken van lehetőséged a köztes szintre, tehát Tikalban, Floresben és Antiguában nem lesz gondod, de pl. Semuc Champeyben, Livingstonban vagy az Atitlán-tónál találni egy 3 csillagosnak megfelelő szobát légkondival, TV-vel, normális zuhanyzóval nehéz. Ár tekintetben egyértelműen Guatemala a győztes, minőségben azonban Costa Rica viszi el a pálmát.

Közlekedés témában is nehéz döntést hozni. Guatemalában néhány évvel ezelőttig csak a csirkebuszok voltak, amiktől ma valami miatt a legtöbb turista retteg. Pedig ezek gyorsak, csodaszépek, igaz, gyakran tömöttek (értsd: 11 fős Toyota kisbuszban 31 ember). Costa Ricában a tömegközlekedés kényelmesebb, de lassabb, ráadásul náluk már van menetrend, így sokkal többet kell várni egy átszállásnál. No és persze drágább is valamivel. Azonban Costa Ricában remekül működik a turistás helyek közötti transzfer mikrobuszokkal, amik kizárólag turistákat fuvaroznak. Ezek megbízhatók, tiszták, gyorsak, igaz, drágák. Az elmúlt néhány évben ezek a buszok Guatemalában is megjelentek, de nem túl rugalmasak, ráadásul sokszor lassabbak a csirkebuszoknál a kötelező megállók miatt. A döntés nehéz, így marad a döntetlen.

Costa Rica = Guatemala

Costa Rica = Guatemala

Ha az ember utazik, gyakran előfordul, hogy át kell keljen a határon. Én személy szerint szeretek kis határátkelőkön próbálkozni, mert sokkal több izgalomban lehet az embernek része. Sajnos Európában már nem nagyon vannak határok, aminek a többség örül, én azonban utálom. Tudom, a régi éra megpróbáltatásai során sokaknak ül gombóc a torkában ma is, ha meghallja a szót, hogy útlevél-ellenőrzés vagy vámvizsgálat, én azonban imádom az egésznek a feelingjét. Álljon hát itt néhány rövid, közép-amerikai határátlépési sztori.

1) A szervezettség csúcsa

2 éve történt, hogy Panamából igyekeztem Costa Ricába. Nem sűrűn fordul velem elő, hogy két főváros közötti közvetlen busszal utazom, mert drágább, és sokszor lassabb, mintha 4-5 külön busszal mennék, de ez esetben a közvetlen járat mellett döntöttem, mert csak így volt esélyem San Joséba érni, mivel a közvetlen busz hajnali 2-kor indult.

6 órára értünk a határra, ami éppen nyitott. Minden klappolt, a panamaiak nem is szórakoztak sokat velünk, mindenkinek benyomták a pecsétjét az útlevelébe. A busz teljes utazóközönsége alig 8 perc alatt végzett az adminisztrációval. Állnánk be a sorba a Costa Rica-i oldalon, de ott minden zárva van. Ők is 6-kor nyitnak, csak hogy a két ország között van 1 óra eltérés, így jött az édes 52 perces semmittevés. Persze a határ budikulcsa a jó ticóknál van, így még vizelni sem tudott az ember elmenni.

7-kor végre kinyit a Costa Rica-i határ. A pecsételéssel ők sem sokat tökölnek, újabb 8 perc múlva az ember azt gondolná, hogy vége a mókának, végre utazhatunk tovább. Szállnék fel a buszra, mikor odalép az egyik határőr, hogy egyetlen külföldiként a buszon legyek már szíves kivenni a csomagomat vámvizsgálat céljából. Nem vagyok meglepve, sokszor van ilyen. Kiveszem a busz aljából a zsákom, s indulnék a vámvizsgálatra, mire a határőr közli, hogy azt csak a vámtiszt végezheti el.

- És ő hol van? - kérdem.

- Ja, ő 8-kor veszi fel a munkát...

Ez az agyalágyult ticó nem, hogy elengedett volna, újabb további 52 percre feltartotta a buszt, hogy az én zsákom miatt vámvizsgáltathasson. Mondanom sem kell, mikor a vámtiszt megjött, kinyitotta a zsákom, s a belőle feltörő szennyes zokniszag hatására ugyanazzal a lendülettel csukta is azt be...

2) Most akkor van határátlépési díj vagy sem?

Közép-Amerikában majd minden határátkelőn lehúzzák a turistát. 1 dollár határátlépési adó, 2 dollár határfalut támogató illeték, 3 dollár kilépési átalány, stb. Ezek a dolgok az egyszeri utazót nagyon feldühítik, engem már nem, mert számolok vele, de ez az eset még egyszeri utazó koromban esett meg velem, még pedig a Mexikó-Guatemala határon Frontera Corozal-La Técnica határon.

Az egy dolog, hogy a mexikóiak akkortájt csak úgy engedtek ki az országukból, hogy a belépéskor kapott csekk befizetési bankpecséttel ellátott másolatát kilépéskor felmutattad. Az egy másik dolog, hogy a folyón való átkelésért a helyi viszonyokhoz mérten sokat, 10 quetzált kellett fizetni, ezek azonban általam ismert lehúzások voltak, s nem váltottak ki bennem ellenérzést. Amit azonban a guatemalai határőr a túlparton művelt, az már nekem is sok volt. Egy kis bódét képzelj el a puszta közepén, La Técnica és Bethel faluja között. A busz megáll, hogy az azon lévő három turistának (rajtam kívül egy francia párocska akart itt átkelni) belépő pecsétet kell kapnia.

Két határőr ül az ablak mögött, előttem a franciák. Lapozgatják az útlevelüket, majd közli a határőr, hogy akkor ez így 10 dollár lesz, azaz 2x5. A franciák szó nélkül nyúlnak a zsebükbe és adják át a megszokott határátlépési díjat. Én azonban erről mit sem tudtam, s az igazat megvallva nem is volt nálam ennyi pénz (éppen véget ért mexikói kiruccanásom és mentem haza San Andrésba). Én jöttem a sorban, a fickó közli, hogy akkor 5 dollár. Erre én:

- Szerintem nem kell fizetnem.

- Hogyne kéne, ez a szabály.

- Azt tudom, hogy a mexikói oldalon fizetni kell, s hogy a hondurasi, Belize-i határon is van átlépési díj, de úgy tudom, hogy itt nincsen

- Pedig van.

- Pedig nincs.

- De van.

- Jó, mutasson róla papírt! - kötözködöm.

A két határőr egymásra néz, majd vállat vonnak, és betolják a pecsétet az útlevelembe.

- További jó utat kívánunk! - majd behúzzák az ablakot.

Persze, hogy nem volt határátlépési díj. Meg van a két francia arca, mikor közlöm velük, hogy le lettek húzva? :)

3) Zöld határ, de nem érdekel

Újra Costa Rica, de ezúttal a nicaraguai oldalról megközelítve. 3 éve történt, hogy párommal a Rio San Juanon csónakáztunk. Az út El Castillo és San Juen del Norte között 16 óra volt, azonban az utazás minden eleme zseniális volt. Hihetetlen élővilág, csodás naplemente, este krokodilok vöröslő szempárjai a nádasban. Úgy terveztük, hogy San Juanból valamilyen halászhajóval utazunk majd Puerto Limónba, legálisan. A kilépő pecsétet 7 dollár ellenében meg is kaptuk, de a határőr persze csak ezután közölte, hogy azt felejtsük el, hogy egy halászhajó elvisz majd minket, mert közeledik a húsvét és ilyenkor senki nem utazik.

Így hát jött a B-terv, átkelés a zöld határon, aztán majd csak lesz valahogy. A sztorihoz az hozzátartozik, hogy a ticók és a nicák utálják egymást, ezért ha valahol nem kéne a zöld határon próbálkozni, az pont ez a rész az. No de a sors így hozta, így csónakkal elindulunk vissza a folyón egy Delta nevű katonai bázisra. Itt válik ketté a folyó, déli ága Costa Ricának fordulva. Az ilyen bázisokon a katonák mindenki útlevelét és személyiét ellenőrzik, azonban nagyot néznek, mikor látják, hogy mi nagy zsákokkal szállunk ki a csónakból.

- Mi itt maradnánk éjszakára - vetem oda a katonának.

A fiatal, alig 18 éves srác szőke barátnőmre nézve nem ellenkezik.

- Tőlem rendben, de megkérdem a parancsnokot.

A parancsnok véleménye már másodlagos, mivel mire az kiér, hogy megvizsgáljon minket, csónakunk már úton van San Carlosba.

- Maradnánk, parancsnok - próbálok tisztelettudó lenni.

- Itt? Hogyan? - kérdi.

- Van függőágyunk, hoztunk magunkkal élelmet, letáboroznánk. Megy valamilyen csónak Tortugueróba a napokban?

A parancsnok kicsit zavarban van, nem tudja ilyenkor mit kell tenni. Beesik két gringó a táborába, ezek közül az egyik szőke és ráadásul nő. Vakarja a fejét, majd mutat a pálmaliget irányába.

- Ott verjenek tábort. Csónakügyben rádiózok.

Amint megszokják a kiskatonák a jelenlétünket, szolgálatot teljesítő személyből egyszerű köznéppé válnak. Fürdőgatya fel, fürdés a folyóban, ráksütés barátnőmnek. Szegény srácok 6 hónapos szolgálatot teljesítenek a folyóparton, s ez idő tájt nem, hogy szőkét, nőt sem látnak soha. Tudomásul veszem, hogy rajtam kívül ezen a napon legalább még 20 katona szerelmes, no de a B-terv az B-terv.

- Holnap jön Señor Pollo Sarapiquíből, elviszi Önöket - jön a jó hírrel a parancsnok néhány óra rádiózgatás után.

Így is történik. Másnap kora délután befut a csónak, megrakva sörrel és üdítővel. A kiskatonák, akik tegnap este még tapírt is sütöttek a kedvünkért, most szomorúan konstatálják, hogy én szemét gringó elvonszolom magammal a vágyott szőke nőt Costa Ricába.

Tortuguero jó hely. Nekünk is megtetszik, így belépő pecsét ide, belépő pecsét oda, maradunk egy pár napot. Majd egy hét is eltelik, mire Puerto Limónba érünk, oda, ahol tán esélyünk lehet belépő pecsétet kapni.

- Melyik hajóval érkeztek? - kérdi az első pillanatban is mitugrásznak tűnő vámtiszt.

- Az az igazság, hogy busszal jöttünk.

- Ez itt a tengerészeti vámhivatal. Mit akarnak?

- Nincs belépő pecsétünk, anélkül meg nem engednek majd ki az országból.

- Miért nincsen? - néz ránk gyanakvón.

- Mert a deltán keltünk át Tortugueróba, ahol azonban nincs határőrség - mondom ezt fejleszegve, mint a kisiskolás, akit megfed a tanítónéni.

- Hogy hol lépték át a határt?

- A deltában.

- De hát ott nincs is határátkelő.

- Tudom, én is pont ezt mondom.

Ebben a pillanatban elszakad a cérna a fickónál. Bár tőlünk egy fél fejjel kisebb, megpróbál fölénk magasodni és leüvölteni a fejünket, közben puta gringózik (puta=kurva), majd elkezd föl és alá szaladgálni az irodában.

- Hogy képzelik? Costa Ricában mindent lehet? És azok a buzi nica határőrök meg miért adják meg a kilépő pecsétet?

A vámtiszt úgy dohog és mászkál fel-alá, mint a kapitány a Tom & Jerryben a Morbi dög című epizódban (Morbi dög=Moby Dick).

- Ez fejenként 100 dollár büntetés per nap - jut dűlőre magával.

- Az kettőnknek 1400 dollár. Ne csinálja, parancsnok!

- Nem vagyok parancsnok, de a szabály az szabály.

- Csóró hátizsákosok vagyunk, nincs ennyi pénzünk. Sőt egyáltalán nincsen pénzünk. Ha lenne, nem a zöld határon kelnénk át.

- Igen?! Mit szeretnének, mit csináljak?

- Reméltük kapunk két pecsétet és elenged.

- Hogy van pofájuk?! Azt hiszik, maguknak gringóknak mindent szabad? - majd belekezd egy újabb gringógyűlölő monológba.

A végén, látva, hogy tényleg nem tudnánk kifizetni a büntetést, vörös fejjel bepecsétel az útlevelünkbe.

- 1 hetes pecsétet kaptak. Azonnal takarodjanak a szemem elől.

Szerencsére kilépéskor nem nézték, hogy a pecsét honnan származott, így tulajdonképpen gond nélkül léptük át a zöld határt Nicaragua és Costa Rica között...

Vannak emberek, akik megőrülnek a romokért, antik városokért, múzeumokért és minden olyanért, amik a múlthoz köthetők. Korábban én is így voltam ezzel, míg nem ráeszméltem, hogy az ezekhez vezető út sokszor sokkal több csodát rejt, mint maga a műemlék. Így listánk nem csak magáról a csodáról szól, hanem az odavezető útról is, hogy aki megérkezik, tudja milyen úton teszi azt. Íme TOP10-es listánk, amin Dél-Amerika kulturális emlékeit vesszük sorba.

10. A riói Krisztus-szobor (Brazília)

Listánkat egy nem is olyan idős, de annál ismertebb jelképpel kezdjük, még pedig a riói Krisztus-szoborral. A vasbetonból készült műalkotás alig 80 éves, mégis Brazília jelképévé vált. Francia szobrászművész tervezte, de az igazi érdem azoké a munkásoké, akik felépítették az 1000 tonnás monstrumot a Corcovado tetején. 5 éven át tartottak a munkálatok. Ha az ember a szobor tövében áll, csalódik, hisz maga a szobor nem túl részletgazdag. Betonból nehéz Dávid-szobrot faragni, na. A kilátás Rióra azonban fenomenális. A riói emlékmű azonban össz latin-amerikai mozgalmat indított el, mivel utána számos nagyváros emeltetett magának hasonló szobrot Limától Tegucigalpáig.

9. Nazca-vonalak (Peru)

Sokan lennének, akik a Nazca-vonalakat előbbre sorolnák, mi azonban nem tesszük, mert a hangsúly a személyes élményen van. Az ismeretlen misztériuma lengi be a vonalak eredetét, de csak annak, aki még nem látta őket. Tudni kell, hogy a Nazca-vonalak nem egyedülállóak, hiszen Kolumbiában is fedeztek fel hasonló vonalakat, de Nazca környékén is feltűnnek hasonló képződmények. A feltehetően szakrális eredetű vonalakat repülőből lehet jól látni. A 30 perces menet sokaknak kínszenvedés, mert az ide-oda billegő repülő nem kíméli a gyomrot. Érdekesnek érdekes, szépnek azonban nehezen mondható. Ettől függetlenül a Nazca-vonalaknak ott van a helye a listán.   

8. A bogotái aranymúzeum (Kolumbia)

Nem szeretem a múzeumokat. Nem tudnék 5 olyan múzeumot mondani, amit igazán élveztem volna életemben, de a bogotái aranymúzeum mindenképp közéjük tartozik. Ha ősi kultúrákról van szó Dél-Amerikában, mindenki hajlamos csak Perura gondolni, pedig Kolumbia nem kevésbé szegény ősi leletekben. Az más kérdés, hogy Kolumbiában a számos kis városállamot nem igázta le egy nagy testvér, mint tették azt az inkák délebbre, így nem is annyira ismert a nagyközönség számára. Azonban ezek a mikrocivilizációk félelmetes gazdagságot hagytak hátra aranytárgyak formájában, amit a szemlélődő alig pár dollárért végignézhet. Ha az egész nem egy múzeum lenne, akkor TOP3-ba került volna...

7. Buenos Aires (Argentína)

Ugorjunk előrébb az időbe. Nehéz egy fővárost kulturális emlékként kezelni, nem is tenném, így Buenos Aires kicsit kilóg a sorból. Azonban ez az a város, amit egyszer látni kell. Sokan Budapesthez és Párizshoz hasonlítják, és azt kell mondjam, van benne valami. Bár jobban örülnék, ha a Csepel-sziget helyett nekünk is lenne egy olyan vízparti sétányunk, mint amilyen Argentína fővárosában van. A Capitolium, a művész negyed és a megszépített kikötő sokak kedvenc fővárosává teszi Buenos Airest. Valóban olyan, mintha Európában lennél, mégis latin. Nyüzsög és pörög, hangos és dallamos. Marhasteak, vörösbor, tango, csodaszép lányok és hatalmas bulik...  

6. A Kondor-lagúna múmiái (Peru)

Na erről valószínűleg még soha nem hallottál. Peruban járunk, fent északon, Leymebamba andoki városkájától 10-12 óra járóföldre. Valóban járóföldre, ugyanis a Kondor-lagúnához nem vezet út. 3600 méter magasan két sziklaperem szorításában szorong az apró andoki tavacska. Ebben ezidáig nincs is semmi egyedi, de ha az ember a sziklafalakra tekint, furcsa dolgokat láthat. 100 méterrel a fejed felett koporsó szerű fészkeket pillantasz meg. A chachapoyasi inkák sziklapremekre temették feljebbvalóikat, mely sírokat az újkor csak 1996-ban (!) fedezett fel. Hogy miként vitték fel a bebalzsamozott holttesteket ilyen magasba mindenféle sziklamászói felszerelés nélkül az rejtély. 16 évvel ezelőtti felfedezésük után a múmiákat múzeumba szállították, így mára csak sírhelyeik láthatók. Már azoknak, akik hajlandóak sziklát mászni néhány koporsó kedvéért. 

5. A Yungas inka ösvényei (Bolívia)

Egy újabb eleme listánknak, amiről kevesen tudnak. A TOP10 természeti szépségek listán is szereplő Yungas-vidék buszablakból nézve is lélegzetelállító, hát ha még gyalogosan kívánunk átkelni rajta. A jó inkák anno kikövezett ösvényeket építettek a völgyek között magas hágókon át, ezek közül a Yungas ösvényei a legszebbek. A Takesi, az El Choro vagy a Camino del Oro, azaz az Arany-ösvény mind hihetetlen tájon vezet át. Egészen hihetetlen, hogy az inkák mekkora gondot fordítottak arra, hogy az egymástól elszigetelt közösségeket összekössék útjaikkal. Egyes feltevések szerint az inkák több utat építettek, mint a modern Peru 2012-ig. Ha ez a vélekedés tán nem is igaz, turista szemmel mindenképp maradandóbbat alkottak.

4. San Agustín és Tierradentro (Kolumbia)

Kolumbia legismertebb emlékeit a San Agustín-i és a hozzá igen közel álló Tierradentro civilizáció adta. Az Andok köderdői mélyén megbúvó emlékek igazi időutazásra hívnak. Ha csak a leletekről lenne szó, akkor az ember nem áradozna annyira, de ha körbenéz a tájon, akkor azt kell konstatálja, ezek a san agustíniak és tierradenróiak tudtak valamit. A kőszobrokon, petroglifeken és sírkamrákon túl olyan csodákban lehet része az ide látogatónak, mint a 400 méter magas Bordones-vízesés vagy az az El Estrecho, ahol a Rio Magdalena mindösszesen 2 méter széles és 60 méter mély. S ha már arra jár az ember, miért ne mászná meg a 4750 méter magas Puracé-vulkánt?

3. Ciudad Perdida (Kolumbia)

Ciudad Perdida, azaz az Elveszett város. Valóban el van veszve, mert hosszú napokon át kell gyalogolnod köderdőkön keresztül, hogy magadévá tedd a tayrona indiánok szent városát, Teyunát. Az alig egy évtizede indult kolumbiai turizmus egyik legkedveltebb gyalogtúrájára minimum 5 napot kell szánj, de minden perce megéri. A Sierra Nevada de Santa Marta oldalában élő indiánok máig őrzik hagyományaikat, népviseletben járnak és távol tartják magukat a kereszténységtől. A romváros nem több mint néhány magaslati plató és őket összekötő kikövezett ösvény, azonban az egésznek a miliője joggal teszi dobogóssá Teyunát, az elveszett várost. 

2. Húsvét-sziget (Chile)

Messze járunk Dél-Amerikától... 3000 kilométerre a chilei partoktól található egy apró sziget, melynek tengerpartján hatalmas kőfejek merednek a tenger felé. A Húsét-szigeten járunk, amit természetföldrajzilag sem Dél-Amerikához, sem Óceániához nem lehet kötni. Politikailag Chiléhez tartozik, s mivel onnan a legkönnyebben elérhető, ezért helye van a listán. A sztori ismert. Az itt élő törzs túlnépesedett, hely hiányában kivágták erdőiket, majd mikor nem volt hová terjeszkedni, tutajokat építettek és egyesek szerint a tengerbe vesztek, mások szerint megérkeztek Hawaiira. A történet gyönyörű jövőképet fest jelenkori civilizációnknak, s csak remélni tudjuk, hogy unokáink is találnak majd maguknak egy Hawaiit.

1. Machu Picchu és a Szent-völgy (Peru)

Semmi meglepetés nincs abban, hogy listánk első helyezettje Machu Picchu és a Szent-völgy. El kell mondjam, hogy én nem vagyok nagy rajongója a térségnek, mert annyi turista a világon nincs, mint amennyivel itt találkozik az ember, de azt be kell ismerjem, a Machu Picchu gyönyörű és nagyon izgalmas. Azonban nem csak róla kell említést tenni, hanem a Szent-völgy és az Urubamba-völgy más városairól is, mint Ollantaytambo, Pisac vagy éppen Tipón. Nem csak romok várják az ide látogatót, hanem hangulatos kecsua falvak, 6000 méteres hegycsúcsok, gyönyörű inka ösvények és maga a város Cuzco, mely az Inka Birodalom szíve volt. S mint minden ilyen központot a spanyolok ezt is eltörölték a Föld színéről, s helyébe felépítették saját városukat, aminek csodájára évente milliók érkeznek Peru ezen szegletébe. Bár nem tartozik a kedvenceim közé, Machu Picchu és társai abszolút No.1.

Korábban már írtunk arról, mit tartunk a 10 legszebb látnivalónak vagy 10 legjobb dzsungeltúrának Közép-Amerikában. Dél-Amerikáról azonban ezidáig nem ejtettünk szót, pedig az mindenki számára világos, hogy hihetetlen csodákat rejt a kontinens. Összemosni a kultúrát a természeti látnivalókkal ostobaság lenne, így kezdjük a 10 legszebb természeti csodával... Vitatkozni persze lehet!

10. Valle Cocora és a paramo (Kolumbia)

A Cocora-völgy nem sűrűn kerül fel ilyen listákra. Ennek oka nem az, hogy érdemtelen lenne rá, sokkal inkább az, hogy Kolumbia neve még nem cseng olyan jól utazó körökben, mint bármelyik más dél-amerikai ország. A Cocora-völgy azonban egyedülálló a maga nemében. Itt nőnek Dél-Amerika legmagasabb fái, a quindió pálmák, amik közül nem egy a 60 méteres magasságot is eléri. Tőlük feljebb húzódik Dél-Amerika egyik legszebb köderdője, ami a Föld legnagyobb kolibri fajának ad otthont. 3500 méteres magasságban kezd a paramo növényzet, ami a Föld egyik legsérülékenyebb ökoszisztémája. A paramo a kizárólag Egyenlítő mentén emelkedő magashegyek pozsgás növénytakarója. 90%-a Kolumbiában lelhető fel, annak is több mint fele a Nevado Ruíz Nemzeti Park területén. A gleccserpatakok, a folyamatos esti havazás és a nappali esők elláposítják a fennsíkot, ami megszűri a túrázni vágyókat, éppen ezért csak nagyon kevesen ismerik ezt a hihetetlen világot. Ha nem is ismert vidék, abszolút helye van a TOP10-ben.

9. A Yungas vidék (Bolívia)

Ha igazi gyönyörűségre vágyik az utazó, a Yungas vidékkel sem lő bakot. A Yungas Amazónia és az Andok találkozási pontja. Dél-Amerika legmagasabb hegyvonulata meredek fallal szakad le a párás esőerdőkbe Venezuelától Argentínáig. A legcsodálatosabb szakasza Bolíviában található. Itt közel 300 kilométer hosszan az Andok délről határolja Amazóniát, így sajátos éghajlat alakult ki a Yungason. Köderdők és esőerdők váltogatják egymást egy olyan térszínen, amin csak az utóbbi évtizedekben talált járást az embert. Egykor az inkák álomszép ösvényeket alakítottak ki, amik ma népszerű túraútvonalak. Némelyik több napon át tekereg az Andokon keresztül, másokon a rátermettek akár egyetlen nap alatt is átvághatnak. S hogy miként a legkönnyebb átkelni a Yungason? Biciklivel a "Föld legveszélyesebb útjának" nevezett sztrádáján, ahol alig másfél óra alatt érhetsz le 4800 méter magasból 1200 méterre.  

8. Pantanal (Brazília)

Listánk első sokak által ismert vidéke a Pantanal. Ez a Délnyugat-Brazíliában húzódó mocsárvidék az állatmegfigyelők paradicsoma. Olyan fotókat lehet lőni, mint sehol máshol Dél-Amerikában. Számtalan kajmán, kapibarák, anakondák és milliónyi madár, köztük számos csak itt őshonos papagájfaj otthona ez a vidék. Ha az ember igazán a mocsarak mélyére akar nézni, akkor az utazás igazi kihívássá válik. Több napos csónakázás után eldugott lagúnák várják a kalandort, ahol a klasszikusnak mondható állatok mellett megjelenik az óriás hangyász, a tapír vagy épp a jaguár. Szerencsére a brazil kormány az elmúlt évtizedekben komoly figyelmet szentelt a Pantanalnak, így elmondható, az állat- és növényvilág biztonságban van. 

7. Caño Cristales (Kolumbia)

Térjünk kicsit vissza Kolumbiába. A Cocora-völgynél valószínűleg még kevesebben ismerik a Caño Cristales névre hallgató vízfolyást, amit ezen kevés utazó egybehangzóan a Föld legszebb folyójának tart. Az amúgy "ötszínű folyónak" nevezett Caño Cristales nevét és titulusát annak köszönheti, hogy többféle vízinövény miatt a folyó legkevesebb öt színben pompázik. A legnépszerűbb képeket az esős évszak végén készítik a folyóról, mikor virágzásnak indulnak a növények, s a vízállás alacsony. Decembertől áprilisig a mederben nincs víz, így akkor nem érdemes ellátogatni a vízesésekkel szabdalt kanyonba, de novemberben, valamint júniusban álomszép arcát mutatja. Az odajutás amúgy nem olcsó. Mivel a környező erdőket máig a FARC uralja, ezért kizárólag repülőgéppel közelíthető meg ez a csoda. Ettől függetlenül, ha Kolumbiában jársz, ne sajnáld rá a pénzt. Megéri, de nagyon!

6. Alpamayo és a Santa Cruz völgy (Peru)

1966-ban a Német Alpin Klub folyóirata megszavaztatta olvasóival, hogy melyik hegycsúcsot tartják a Föld legszebb csúcsának. Bár ekkortájt igen kevesen tehették meg azt, hogy személyes tapasztalatokat gyűjtsenek Európán kívüli csúcsokról, mégis toronymagasan győzött a perui Alpamayo. A döntés nem volt véletlen. Nincs még egy olyan csúcs a Földön, ami ennyire tökéletes piramis formát öltsön. Azonban nem csak az Alpamayo nyerte el a túrázók elismerését, hanem a tövében futó Santa Cruz völgy is, melyre kereken tíz 6000 méternél magasabb csúcs tekint le. Éppen ezért a völgy az egyik legnépszerűbb túraútvonala az Andoknak, így ha Peruban jársz, nehogy kihagyd a programból! 

5. Az Iguazú-vízesés (Brazília-Argentína-Paraguay)

Az Iguazút senkinek nem kell bemutatni. A brazil-argentin-paraguayi hármashatáron fekvő zuhatag minden dél-amerikai katalógus nyitóképe, egyben a három ország leglátogatottabb turista célpontja. A 82 méter magas és 700 méter széles vízesés egy tektonikai árokba szakad alá, ami a Paraná-plató széle. Azon túl, hogy az Iguazú egy igazi csoda, rekorder is, mivel nála regisztrálták a mindenkori legnagyobb vízhozamot a maga 12 800 m3/s értékével, ami közel hatszorosa a Niagara átlag vízhozamának. A legkönnyebben a brazil oldalról érhető el az "Ördög torka" névre hallgató beszakadás és innen is a legszebb. Az argentin oldalról ugyancsak mesés látvány tárul az ember szeme elé, a paraguayi oldal vonzó tényezője pedig az, hogy onnan teljesen ingyenes a belépés.

4. Salar de Uyuní (Bolívia)

A legtöbb Dél-Amerikában utazó kalandornak a legnagyobb kedvence Bolívia. Az emberek kedvesek, rengeteg a természeti látnivaló, valamint szuperolcsó. Ez alól csupán a Salar de Uyuní kivétel, mivel ott nem élnek emberek, így nincs kinek kedvesnek lenni, nincs sok természeti látnivaló, mivel a sóvidék végtelennek tűnő szublimált nagy semmi, s mivel nincsenek utak, így muszáj dzsipet bérelni, ami bolíviai viszonylatokban nézve nem olcsó. Ettől függetlenül a Salar de Uyuní az egyik legmisztikusabb pontja Dél-Amerikának, ahol egy bolhakörömnél nem érzed magad többnek. Egybefolyik az ég a földdel, s a sóvidék végtelensége azt az érzetet kelti benned, hogy a megérkeztél a túlvilágra.

3. Galápagos-szigetek (Ecuador)

Egy újabb pontja Dél-Amerikának, ami nem igényel bemutatást. A Galápagos-szigetek tulajdonképpen nem szép, viszont elképesztően izgalmas. Nincs még egy olyan pontja a Földnek, ami ennyit adott volna a tudománynak, hiszen Darwin az itt tapasztaltak alapján fektette le evolúció elméletét. Rengeteg madár, fókák, pingvinek, óriás teknősök és iguánák otthona a 19 szigetből és több mint 100 zátonyból álló szigetcsoport. A bejutás igen-igen költséges, mivel az engedélyeket nem 10 forintért osztogatják, valamint ha nem szeretnél napokon át hajón ringatózni, hogy odaérj, muszáj vagy repülni. Ettől függetlenül, ha teheted, ne fájjon az a pár százezer forint...

2. Torres del Paine és a Fitz Roy (Argentína-Chile)

Patagónia déli csücskében járunk, két olyan hegycsúcsnál, ami semmihez nem hasonlítható. Az Andok ezen a vidéken már nem magasságával hívja fel magára a figyelmet, hanem csodás sziklaképződményeivel, ezernyi lagúnájával és érintetlen élővilágával. Igen, Partagónia déli csücske nem túl meleg, de ha van lehetőséged december és február között Argentínába utazni, mindenképp látogasd meg a Torres del Painét, illetve a Fitz Royt. Ez utóbbi hírnevét annak köszönheti, hogy sziklamászó berkekben technikailag a legnehezebben mászható csúcsnak tartják a Földön. 1952-es megmászása óta alig kéttucatnyian érték el a csúcsát, pedig minden évben százak vágnak neki a nagy kalandnak. A Torres del Painét pedig sokan a legszebb többcsúcsú hegynek mondják, a környező gyalogtúrákat pedig az Andok legjobbjai között tartják számon.

1. A tepuik és az Angel-vízesés (Venezuela)

A tepuik egy elveszett világ utolsó bástyái. 2-3000 méter magas táblahegyek, amik óriásként magasodnak a Gran Sabana fölé. A helyi indiánok, a pemónok, a tepuikat az ördög lakhelyének tartják, ezért korábban tilos volt azok meghódítása. A tepuik 1933-ban váltak ismerté, amikor egy Jimmie Angel nevű pilóta kényszerleszállást hajtott végre az Auyan tetején, s több napos bolyongás után megpillantotta a Föld legnagyobb vízesését, a később róla elnevezett Angelt. Persze nem ő volt az első felfedezője a vízesésnek, de kalandos lejutása miatt megérdemelte, hogy róla nevezték azt el. A Gran Sabana fölé több tucat hasonló tepui emelkedik, mind közül a legszebb az Urna, amit állítólag máig senki nem tudott megmászni, valamint a Kukenán, mely a híres Roraima ikertepuija. Ha egyszer feljutsz egy tepui tetejére, nincs tovább, ugyanis szebb látvány sehol máshol nem tárulhat a szemed elé.

Minden héten legalább három olyan Facebook felkérést kapok, hogy kattintsak ide meg oda, mert azzal segíthetek megóvni az esőerdőket. Egy kattintás végül is senkinek sem árt, de ahogyan Bill Gates sem osztogatja szét a vagyonát a megosztások révén, úgy valószínűleg az én kattintásommal sem szűnik meg az esőerdők kiirtása. Sőt, azzal sem, hogy az Avaaz a Greenpeace-szel és a WWF-fel kézen fogva követeli a brazil elnöktől, hogy vétózza meg az új földtörvényt, ami szabad kezet ad a farmereknek új földterületek feltörésére Amazóniában. 7 éve járom Közép- és Dél-Amerika esőerdőit, számos indiántörzzsel és farmerrel ápolok baráti kapcsolatot, így van rálátásom arra, mi miért történik Amazóniában. Esőerdő-védelem nem, az biztos.

Első körben szeretnék néhány tévképzetet szertefoszlatni. Azzal, hogy Te olyan légitársasággal repülsz, amelyik venezuelai kerozint tankol, nem járulsz hozzá közvetlenül az esőerdők pusztulásához, csupán közvetve a légszennyezéssel. Az esőerdők 90%-át nem a multik, az olajipari mamutvállalatok és a bútoripar vágják ki, hanem a helyi farmerek, Amazóniában a rancherók. Ők azok, akik ma az esőerdők pusztulásáért felelősek. Azt is tudni kell, hogy az erdőket nem illegálisan kivágják, hogy a faanyagot jó pénzért eladják amerikai és európai bútoripari vállalatoknak, hanem egyszerűen felégetik, hogy legelőt biztosítsanak marháiknak, s termőföldet ültetvényeiknek.

Most, hogy ezt tisztáztam, jöhet a kérdés megoldása, azaz miként tudnánk megóvni az esőerdőket. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, sehogyan. 2005-ben kerültem közelebbi kapcsolatba az esőerdőkkel, Guatemalában. Egy újraerdősítési projektben vettem részt nem messze Tikaltól, a legszebb maja romvárostól. Sok érdekes emberrel találkoztam, helyiekkel, akik elmagyarázták, hogy 20 évvel ezelőtt Petén (Guatemala kb. harmadát elfoglaló megyéje) 90%-át trópusi esőerdők borították. Ma ez az arány mindössze 20%. A szám jól mutatja, hol is tartunk pontosan. Ezt persze számítógép előtt ülve nehéz elképzelni, úgyis nehéz volt, hogy én az esőerdőben dolgoztam, s nem tapasztaltam meg Guatemalát 20 évvel korábban. Aztán eljutottam a Moszkító-partra (Honduras), mely a Föld 4. legnagyobb trópusi esőerdőinek ad otthont (Az 1. Amazónia, a 2. a Kongó-medence, a 3. Borneó). Ennek már 6 éve, azóta sikerült majd egy tucat alkalommal visszatérni, s konstatálni azt a tényt, hogy az esőerdők mérete valóban rohamosan csökken.

2006-ban az erdők határa a Patuca-folyó mentén a Valencia névre hallgató ranchvidéknél volt, ma ez 40-50 kilométerrel lejjebb található, a tawahka indiánok faluitól alig néhány kilométerre. 6 év alatt sikerült a farmereknek egy közel 1500 négyzetkilométeres területet felégetni, csupán a Patuca-folyó mentén. Ez közel 3 Budapestnek megfelelő terület, s akkor nem beszéltünk a többi folyóról, mint a Coco vagy a Plátano. Évente Hondurasban átlag 4000 négyzetkilométer esőerdő kerül felégetésre. Könnyen kiszámolható, hogy a meglévő erdőket, azaz a Föld 4. legnagyobb trópusi esőerdőjét nem kevesebb, mint 10-12 év alatt tejesen kiirthatják a helyi farmerek, persze ez optimista számítás, mivel nem számolunk az erdőirtások arányainak növekedésével. Adjunk hát 10 évet a Moszkító-partnak s magunknak, hogy megállítsuk az erdők kiirtását.

Amazóniában sincs ez másként. Nagyobb terület ugyan, de több is a farmer, így az erdőirtások sebessége ott sem sokkal lassabb. Erre jön a brazil elnök és nagy valószínűséggel megszavazza az új földtörvényt, azaz áldását adja a szűz területek felégetésére. Mondhatnánk, nincs eszénél, s a Greenpeace-nek és társainak jogos a reklamációja. Nem beszélve arról, hogy számtalan videó és fénykép járja be a világot, amin indiánközösségek vezetői könyörögnek, hogy állítsák meg az esőerdők irtását, mert kultúrájuk menthetetlenül az enyészetté válik. Nem megyek messzire, egy hónappal ezelőtti expedíciónk végkicsengése is az volt, hogy a tawahkák könyörögtek nekünk, vigyük el segélykiáltásukat Európába, hogy életterük beszűkült, nincs mit enniük, s mi európai okosok próbáljunk tenni valamit ennek megfékezésére.

Könnyen összeállni látszik a kép, a brazil elnök ténykedése, amivel szabad kezet ad a rancheróknak, könnyen végítélet lehet nem csak az indiánoknak, de az egész emberiségnek is. Azonban fordítsuk tekintetünket a rancherók felé, akiket ma mindenki főbűnösnek kiált ki. Sok barátom van közöttük, nekik is megvan a maguk véleménye az egészről, s nyugodt szívvel konstatálhatod, hogy jobban értik az erdő nyelvét, mint bármelyik erdővédő aktivista az internet előtt ülve. Ők ugyanúgy panaszkodnak, mint az indiánok, annyi csupán a különbség, hogy az indiánoknak vannak érdekképviseleteik a fővárosokban, amik könnyen jutnak állami pénzekhez. A rancherók azonban támogatás nélkül vannak. Egyedül élik mindennapjaikat távol a civilizációtól. Nekik nem vagy csak ritkán épít iskolát az állam (lévén a ranchek távol esnek egymástól és nem lehet minden ranchez iskolát rendelni), ezért a gyerekek többsége mai napig írástudatlan. Indiánközösségek az állam révén könnyen jutnak napelemhez és így elektromos áramhoz, nem úgy a rancherók, hiszen nekik nincs mire pályázniuk. Áram és szórakozás nélkül nem marad más, csak az asszony, így nem meglepő, hogy egy-egy ilyen családban 10-15 gyermek születik. Iskolázatlanok, így esélyük sincs karriert csinálni a városban. Marad a föld és a marha. Ha az nincs, éhen halnak. Valószínűleg, ha én születek oda, én is égetném az esőerdőket, mert más megoldás nincs.

7 milliárdan élünk a Földön, s számunk exponenciálisan növekszik. Így lesz egyre több és több ranchero is, akiknek kell a föld a túléléshez. Minden egyes kattintással, amivel szembemegyünk a brazil elnök földtörvényével, egy újabb kisgyermek életét vehetjük el, aki nem indiángyermek ugyan, csak egy egyszerű földműves utolsó reménye. Az erdőirtások elérték a törvényben megengedett irtások határát. Természetesen nem vagyok támogatója annak, hogy legalizáljuk az erdőégetést, de az Avaaz és társainak petíciója olyan, mint halottnak csók. Nem jogszabályok döntik majd el, hogy az erdőket leirtják vagy sem. Azok pusztulni fognak, mert túl sokan vagyunk. Oktatással és átképzéssel lenne remény, de már csak 10 évünk maradt. 10 év alatt társadalmi változásokat elérni nem lehet. Amazónia és az esőerdők pusztulásra vannak ítélve. Úgyhogy élvezd ki, amíg tudsz kattintgatni az interneten...

Kolumbia a kábítószer-, azon belül is a kokaintermelés hazája. Pablo Escobar óta ez adja a nem regisztrált GDP 90%-át, egyben máig több tízezreknek ad munkát. A hírekből mindig csak azt halljuk, hogy több tonnás kokain szállítmányt kapcsoltak le itt, drogfutárt fogtak el ott, s hogy ezek többsége a szuperveszélyes, gerilláktól hemzsegő Kolumbiából származik. Aki járt már Kolumbiában az tudja, hogy a híresztelésekkel ellentétben az ország turista szemmel az egyik legbiztonságosabb Latin-Amerikában s egyben legszebb is. Kokaintermelőkkel és gerillákkal találkozni nagyon nehéz. Nekünk mégis sikerült...

2011 októberében Dél-Kolumbiában mászkáltam, egy készülő túra útvonalait jártam be az Andok mélyén (a helyszíneket és neveket a téma érzékenysége miatt sehol nem említeném). Ilyen alkalmakkor nem csupán a gyalogösvényeket, de a potenciális szálláshelyeket is górcső alá veszem. Így volt szerencsém eljutni egy külvárosi (oké, inkább külfalusi) szállóra, ahol egy nagyon kedves család (papa, mama és a gyönyörű 18 éves kislányuk) üzemeltetett egy apró vendégházat. A szállón nem volt több néhány szobánál és egy félig kész dormitoriónál (Latin-Amerikában az emeletes ágyas közösségi szállókat hívják így), de mivel nem volt rajtam kívül senki, jó ár kiharcolásának reményében úgy döntöttem, maradok.

A papa, közel 50-es fickó, késő este érkezett haza a kocsmából, enyhén megittasodva. Feleségétől megtudván, hogy gringó van a szállón, feltámolygott az emeletre, hogy üdvözöljön. Lepacsizás után hosszú litániába kezdett a vidék nevezetességeiről, hegycsúcsokról, vízesésekről, csodaszép kanyonokról. Sörrel, majd rummal kínált, így esett meg, hogy egy órán belül ivócimborákká váltunk. Az ivócimborák meg ugye őszinték egymással.

Arra a kérdésemre, hogy mégis miből tellett egy ilyen szép nagy ház felépítésére, azonnal jött a válasz:

- 19 éven át dolgoztam Pablo Escobarnak. Onnan.

Innentől minden ment szépen a maga útján. Rengeteg infót tudtam meg arról, miként vélekednek a helyiek a világhíres drogbáróról, a világ egykor 7. leggazdagabb emberéről, akit 1993 decemberében Medellínben lőttek halomra. Nehéz elképzelni európaiként, hogy emberek tízezrei tekintettek szentként Escobarra, csupán azért, mert munkát biztosított számukra.

Tény, a "mélyszegény" réteg felkarolója volt. Olyan közösségeket vont be a pénz világába, akik - segítsége nélkül - máig az erdőben vadásznának, így közvetve a kolumbiai állam hálás is lehet neki. Ezeknek az embereknek házakat építtetett, városokban egész negyedeket húzott fel saját pénzén, ami való igaz, fekete pénz volt.

- Az én családomnak mindegy volt, hogy mit termeszt. A kokalevélért adtak pénzt, a kukoricáért nem.

Ha belegondolunk abba, hogy semmi más esélyed nincs pénzhez jutni, csak egy olyan növény termesztésével és eladásával, ami államilag ugyan tiltott (illetve korlátozott), amúgy pedig a kultúrád része, mi mást tennél? Ők is így vélekedtek. Ha kokalevelet kell termeszteni, hát kokalavelet termesztenek.

- Nem volt belőle nagy pénz, de Pablo lehetővé tette, hogy lépegess feljebb és feljebb a ranglétrán. A gyárban dolgozók már jól kerestek, aki pedig a terjesztésben is részt vett, akár mikroszinten, igen nagy pénzt tudott leakasztani.

Nem akarom én Pablo Escobart magasztalni, csak érdekes annak a szemszögéből megismerni egy embert, aki közvetlenül ismerte.

- Halála nagy fájdalom volt mindannyiunknak. Több tízezer szegény ember sorsa vált kérdésessé. Aki félretett egy kis pénzt, mint én, az a turizmus felé nyitott. Aki nem, azt benyelték a gerillák és Escobar nyomdokain feltörekvő kisebb drogbárók.

- Mi lett Escobar hagyatékával?

- Sok gyár a család kezében maradt. Máig folyik a termelés a földjeiken. Sokan magánban, saját házaiknál gyártják le a kokaint. Ha akarod, elviszlek egy ilyen gyárba.

Ez igen-igen kíváncsivá tett. Arról volt fogalmam, hogy szervezett kirándulások keretében Észak-Kolumbiában látogatható egy-két ilyen egykor működött gyár, azonban zokban a folyamatokat csak mímelik, kokaint nem állítanak elő. Most azonban egy valóságban is működő kokaingyárba lett lehetőségem bejutni, s a Mirador csapatot bejuttatni.

- Néhány nap múlva érkeznek a barátaim. Ők is csatlakozhatnak? - kérdeztem.

- Ha szeretnéd...

- Filmezhetünk?

- Igen. De arcokat és a környéket nem.

Így jutott el néhány nappal később a Mirador csapat egy máig működő kokaingyárba. A meglepetés hatalmas volt. Mivel összetevőit tekintve a kokain a kokalevél birtokában tulajdonképpen bárhol előállítható, ezért egy roppant szegényes konyhában találtuk magunkat. Vödör, néhány tál, benzin, cement és szódabikarbóna állt az asztalon. Egy gramm előállítási költsége a fél dollárt sem éri el, Európában és az USA-ban mégis 100 dollárt kérnek el érte.

- A szállítás miatt olyan drága Európában a kokain? - kérdeztem.

- Igen. Ma már nem hajókon és repülőkön szállítják a nagy tételt. Akiket így kapnak el, azok a csalik. Ha átviszik a 10-20 kilós csomagot akkor jó, ha nem, akkor is, mert sikerült a rendőrök figyelmét elterelni.

- Akkor min szállítják?

- Tengeralattjárókon. Magánvillák kikötőiből indulnak és európai milliárdosok magánkikötőiben érnek partot. Ha jól tudom Olaszországba érkezik a jó része.

- De honnan szereznek tengeralattjárót?

- Azt nem tudom. Nyilván Európából és az USA-ból. Újabban talán Kínából.

Hirtelen felismerés ötlött belém. Megvan a bő egy évtizede világot látott hír, miszerint a MAHART árverésen 1 Ft jelképes összegért adott túl a megmaradt tengeralattjáróin, amit európai és panamai üzletemberek vittek el?

- Még egy kérdés. Mi van a vízilovakkal?

(Itt nagy röhögés hallatszik fel.) 

- Hála a mi Pablónknak máig vannak vadon élő vízilovaink Amazóniában. Állítólag újra megjelentek a Putumayón, nem sikerült kilőni mindet.

Pablo Escobar nem volt mentes az allűröktől. A Putumayo-folyó partján építtetett magának egy hatalmas palotát, amit egy több száz hektáros magán állatkert vett körül. A világ minden tájáról hozatott magának nagyvadakat, így állítólag gnú-, zebra- és elefántcsordák is éltek egy rövid ideig Amazónia erdeiben. Halála után az államra hárult az állatok elszállítása, azonban ekkortájt vízilovakhoz értő szakember nem volt fellelhető Kolumbiában. A késlekedés eredménye az lett, hogy a vízilovak kitörtek az állatkertből, így néhány héttel később szó szerint hajtóvadászatot indítottak ellenük. Állítólag 18 vízilovat sikerült kilőni, de 2 életben maradt. Évről évre érkeztek olyan bejelentések, miszerint látták az állatokat a folyóban, de a vadászok soha nem leltek rájuk. Újabban arról cikkeznek Kolumbiában, hogy a Putumayo halállománya rohamosan csökken, aminek oka a folyóban fellelhető növények eltűnése, amit valószínűleg az egyre nagyobb számú víziló populáció fékezhetetlen étvágya eredményez...  

Vállalom, a Mirador megdrágult. 4 hónappal ezelőtt 3 hetes Guatemala túrát szerveztünk 340 000 Ft-ért repülőjeggyel együtt. Közel fele annyiért, mint a konkurencia. Ma ugyanaz a túra majd félmillióra rúg, s ha bár így is olcsóbb a Mirador a többieknél, azért kellemetlen a közel 30%-os áremelkedés. Oké, ez nem a mi hibánk, hanem a megváltozott politikai viszonyoké, hisz míg szeptemberben 175 Ft volt 1 dollár, ma ez a ráta a 250 felé kúszik, s ki tudja hol áll meg. Nem vagyok pesszimista alkat, nem hiszek az európai mélyszegénységben, lévén 7 év harmadik világbeli utazásaim során megtanultam, hogy az mit is jelent pontosan. Ettől függetlenül egyre több helyről hallom azt vissza, hogy lassan a banánköztársaságok szintjére süllyed Magyarország, s ezen mindig jót mulatok, s csak annyit mondok, bár csak látnám már. Álljon itt egy kis elemzés arról, miként is élnek ma a banánköztársaságbeliek és mi, s hogy szerintünk mi a helyes út ki a katyvaszból...

A banánköztársaságok, azaz a közép-amerikai országok történelme és politikája sok tekintetben eltér a magyartól, de vannak közös pontok a múltunkban. Ilyen például a nicaraguai szandinista szocializmus (vagy kommunizmus, kinek hogy tetszik), mely Somoza Amerika barát diktatúráját váltotta, s mely hozzánk hasonlóan 1989-ben ért véget. Hasonló rendszerváltáson több ország is átment, pl. Guatemala, mely a bolgárokhoz hasonlóan csak az 1990-es évek közepén lépett a demokrácia rögös útjára.

Azóta ezekben az országokban komoly fejlődés ment végbe. A két legfejlettebb ország Costa Rica és Panama (ez utóbbi meglátásaim szerint nem csak Közép-Amerika legstabilabb országa, de fejlettségben az EU tagállamok több mint felét is maga mögé utasítja), akiknek politikája azonban nagyban eltér hazánkétól. Costa Rica már az 1980-as években kitárta a kapukat az amerikai nagytőke előtt, leépítette hadseregét elsőként a Földön, s tulajdonképpen asszisztált az USA-nak. Panama a csatorna visszaszerzésével került nyerő pozícióba, rá 10 évre 2009-ben Panamaváros már a Föld leggyorsabban fejlődő és épülő szupervárosa lett, megelőzve Dubait.

Mivel az egykori banánköztársaságok aprók, s nyakukon lóg a teljes Európa méretű Egyesült Államok, ezért azok vezetői egymást támogatva próbálták elkerülni a kiszolgáltatottságot. Mindez nem derogált az USA-nak, mert közben az északi nagytőkét szívesen látták a hazájukban (oké, voltak kivételek, mint a hondurasi orosz barát Zelaya, akit rövid távon belül eltávolítottak amerikai nyomásra), s ez remek piacot teremtett Amerikának, aki ezért cserébe még az illegális bevándorlókkal szemben is elnézőbb lett. Még az sem jelentett problémát Amerikának, hogy néhány éve Guatemala, El Salvador és Honduras közös platformot alakított C4-ek néven a közismerten orosz barát nicaraguai vezetéssel. És akkor álljunk itt meg egy szóra.

Mikor először utazgattam Közép-Amerikában, akkor az volt a tapasztalatom, hogy egy adott ország lakója mit sem tud a szomszédos államról. Bár ugyanazt a nyelvet beszélik, nagy vonalakban ugyanabból a rasszból is származnak, mégis eltávolodtak egymástól a 19. századi függetlenségi háborúk után. 15-20 éve, mikor az utolsó országok is átestek a rendszerváltáson - ki épp milyen diktatúrát hagyott háta mögött a demokrácia kedvéért -, hirtelen elárasztotta őket a nyugat (bocsánat, nekik észak) nagy szabadsága. A legnehezebben a vidéki földműves réteg reagált erre; Guatemala és Honduras távol eső vidékei máig nem képesek vagy nem akarják lekövetni az eseményeket. Hatalmas különbségek jelentek meg város és vidék között. Míg az urbanizált területeken megjelenő multiknál az alkalmazottak hirtelen megkeresték addigi fizetésük akár háromszorosát is (mely azért a mai magyarnál valamivel még így is alacsonyabb), addig a tanulatlan indiánközösségek továbbra is bevétel nélkül maradtak. A fejlett városok termeltek annyit, hogy abból kiépítsék a turizmushoz és szállításhoz elengedhetetlen infrastruktúrát. Szociális háló a legtöbb helyen nem alakult ki, tehát nincs nyugdíj, sem ingyenes orvosi ellátás, s az állami segélyezés is (amúgy nagyon helyesen) csak közösségi szinten jelent meg.

Mire Guatemala, Honduras, El Salvador és Nicaragua közel azonos gazdasági szintre került, addigra elérkezett az idő, hogy közös célok elé tekintsenek, s megalapítsák a maguk unióját, a C4-et. Ez a mezei turistának csak annyiban jön le, hogy lettek határokat átszelő turistabuszok, s hogy az eddigi 90 nap/ország helyett 90 nap/C4-re kap pecsétet az útlevelébe (ami nem kis fejfájást okoz a magamfajta túravezetőnek), de mögötte ennél sokkal több van. Vámmentes lett az országok közötti kereskedelem és egymást támogató gazdasági intézkedések születtek, hogy megakadályozzák a tagállamok leszakadását egymástól. Emellett előrelépés született az országok indiánpolitikájában, azaz a salvadori, hondurasi és guatemalai maják közös érdekszervezeteket hozhattak létre. És akkor lássuk most piciny hazánkat, mit tanulhatna a C4-től, bár az okosabbaknak talán már mostanra leesett, hogy mire akarok kilyukadni.

Apró országunk bajban van - mondják a cimborák Facebookon. A Karácsonyt otthon töltöttem, de én ezt valahogy nem vettem észre. Felmegyek a neves hírportálokra, s mindenhol azt olvasom, hogy államadósság 80% felett, le vagyunk minősítve, államcsőd jön és hogy az EU és az IMF milyen szankciókkal sújtja országunkat. Én pedig nagyokat pislogok, mikor azt olvasom, hogy éppen regnáló kormányunk mit és hogyan baltáz el. Nem akarok pártszimpatizálni, soha nem is tettem, de ezúttal a Mirador bőrére is megy a játék, mert nem mindegy, hogy az 1000 dolláros túránk 180 000 Ft-ba kerül vagy 250 000-be.

Ellentétben a többséggel én nem hiszem azt, hogy ezt egyetlen ember nyakába, személyesen Orbán Viktor nyakába kéne varrni. Sőt, még csak nem is a Fidesz műve, de azt sem állítom, hogy Gyurcsányék okozták ezt az egészet. Sokkal komolyabb dolgokat látok a saját válságunk háta mögött.

Az egészet a lakáshiteleknél kezdeném, valamint a 2009-es válságnál, amit ugye az amerikai bankrendszer majdnem összeomlása gerjesztett. Az Egyesült Államokban több tucat bank (köztük nagyok is) annak köszönhette összeomlását, hogy ellenőrzés nélkül adtak ki lakáshiteleket a népnek. Több ezer milliárd dollár hiányzott a kasszákból, amik átvitten hiányoztak az állami hitelezéseknél, s ezt az egészet annak köszönhették, hogy több millió amerikai nem akarta vagy nem tudta fizetni a hiteleit. A zálogként hátrahagyott ingatlanok értéke töredéke volt a kifizetett hiteleknek (sokan azt mondják, ez a pénz ma a Costa Rica-i szállodarendszerben van benne, melyeket ma közel másfél millió amerikai tulajdonol). Az amerikai hitelválság kis híján magával rántotta a teljes fejlett világot, de rövid időn belül kilábaltunk belőle. Illetve ők, ugyanis a hitelválság nálunk csak ezután következett, névlegesen pedig a frank megerősödésének köszönhetően.

A frank elszállásáért elég nehéz bármely magyar kormányt hibáztatni (hacsak azért nem, hogy miért nem reagált korábban az esztelen hitelezésre). A frank erősödését igazából semmi nem magyarázta, hiszen az euró és a dollár sem esett hatalmasat egyik napról a másikra, s a svájci gazdaság sem kapott hirtelen hátszelet. Egyértelmű spekuláció volt, melynek célpontja miért ne lehetett volna épp Magyarország? Ne feledjük, a svájci frank elszállásával párhuzamosan jelentek meg azok a hírek, hogy Görögország csődközelben van, s hogy az EU és az IMF több mentőcsomagot kíván a görögök rendelkezésére bocsátani.

Visszatérve a lakáshitelekre, Magyarország azon kevés EU tagállam közé tartozik, ahol a bérlakás-rendszer nem alakult ki. Amíg Londonban a tulajdonolt lakások aránya nem éri el a 40%-ot, addig Budapesten ez az arány 90% felett van. Ez hatalmas potenciál egy országnak, még akkor is, ha a tulajdonolt lakások jelentős része sajnos ki nem fizetett hitelből van. A frank alapú lakáshitel-válság másfél millió háztartást érint, ami, ha csak 10 millió forintos átlagárral számolunk (ami hitel esetén alsó szinten 25 millió forint) 15 billió forintos, azaz 50 milliárd eurós üzlet. Ezt megkaparintani nem hülyeség, s erre a hitelek bedőlésével van a legnagyobb lehetőség (50 milliárd euróból legalább ötször tudnánk Magyarországot megmenteni az összeomlástól). Én személy szerint minden állami kockázatvállalást emiatt ezidáig elutasítottam, mert az állambácsi önmaga ellen fordítja a tőrt azért, hogy megsegítsen másfélmillió megvezetett háztartást az adófizetők pénzéből.

A magyar kormány, ha jól emlékszem, novemberben elfogadta a lakáshiteleseket megsegítő csomagot, melyben azt vállalta fel, hogy az eurós hiteleket 340 forint, a frank hiteleket 270 forint felett átvállalja, valamint aki 150 forint/frank alatt vette fel a hitelt, az forintosíthat 180-as árfolyamon. (Ha az összegek nem stimmelnek, elnézést érte, de az arányok kb. egyeznek.) Ebben az időpontban hirtelen esni kezdett a forint, ami máig tart, s az euró 270 forintról 320 forintra erősödött a forinttal szemben, ezzel természetesen növelve az államadósság mértékét is. Gyors reakciója volt ez a pénzpiacnak, hiszen több tízezren kezdték forintosítani a tartozásukat, valamint egy összegben kifizették a lakásuk árát, ami a lakásokra hajtó spekulánsoknak nagyon rosszul jött. Az új alkotmány és a nyugdíjak államosítása kapóra jött, hogy hátulról megtámogassák a forint hirtelen gyengülését, amihez a korábban a köztudatban nem létező "leminősítő" cégek véleménye is rátett egy lapáttal. Vajon miért romlott alig 1 hónap alatt 30%-ot a forint, s miért lett az euró 320 forint, a svájci frank pedig 260 forint? Hát ezért. Az állam felvállalta másfél millió lakáshiteles problémájának megoldását, s így a balhét ő viszi el.

Persze ettől még az államadósságnak nem kellett volna az égbe szöknie. Ennek rengeteg összetevője van, hogy mást ne mondjak az, hogy a 2009-es amerikai bankválság után az előző kormány 5 éves futamidejű IMF hitelt vett fel, amit most kőkeményen vissza kell fizetni, de belpolitizálni tényleg nem akarok. Az ország bajban van, már csak egy lépés választ el minket az összeomlástól. A kormány két dolgot tehet:

1) Nagy izmozás után behódol az EU-nak és az IMF-nek, azaz hitelt kap, amivel kilábal a bajból, s lesz miből megmenteni akár a lakáshiteleseket is. Cserébe privatizálnunk kell mindent, ami megmaradt. Például hozhatunk majd új földtörvényt, melyben kikötjük, hogy külföldiek is vehetnek majd földet. Ezzel az ország még kiszolgáltatottabbá válik. Egyrészt semmilyen potenciál nem marad benne, s a következő lakáshitel-válság esetén már nem lesz mibe kapaszkodnunk. Most megmondom, hogy ez a verzió fog bekövetkezni.

2) Szembemegyünk az EU és az IMF akaratával. Nem írjuk alá a hitelszerződést, amivel elkerülhetetlen az államcsőd, s első körben a lakáshitelesek kerülnek bajba. Jön a hiperinfláció és minden olyasmi, amiről sok helyen lehet olvasgatni. Kivéve akkor, ha követjük az egyik latin ország példáját, ami ugyan nem banánköztársaság, gazdasági adottsága mégis hasonló a milyenkhez, csak nagyban.

Ez nem más, mint Argentina, akik a 2000-es évek elején minden figyelmeztetés és külföldi nyomásgyakorlás (többszöri IMF-hitel) ellenére államcsődöt jelentettek. Az élelmesebbek pénzüket idő előtt valutába tették, de közel fél millió argentin az utcán volt kénytelen levezetni a dühét. Szétverték Buenos Airest, majd kifosztották az üzleteket. Néhány nap alatt minden multi kivonult az országból, még a McDonald's is bezárt. A kormány befagyasztotta a nyugdíjakat, valamint a pénzkivételt a bankokból 250 dollár/hétre redukálta. Leállt a gazdaság. Az addigra elértéktelenedő pesót az új pesó követte, melyet 1:1-ben váltottak a dollárral, bár az utcán már megjelenésekor 1,4-et adtak érte. A bankokat kötelezték arra, hogy a valutát egy az egyben visszaváltsák pesóra, mely alig egy év alatt "csak" 300%-ot inflálódott, ami messze elmaradt a prognosztizált többezer százalékos inflációtól.

Sok nagyvállalat mondott majdnem csődöt, de a legtöbbje a kihelyezett valutával túlélt. 1 évvel a csőd után az ország talpra állt. Hála az új pesónak és a szinten tartott inflációnak nem alakult ki kezelhetetlen pénzromlás, így az ország talpra állhatott saját gazdasági potenciálját, a mezőgazdaságot kihasználva. A megoldás akkor a szója volt, melynek nemzetközi ára 2003-ban igen magas volt, s így Argentina kihasználva a gyenge pesót olcsón tudott termelni. A legnagyobb felvásárló Kína lett, de 2004-re már USA is belépett a nagy importálók közé. 2003-ban, 1 évvel a csőd után Argentína majdnem 9%-os gazdaságnövekedést ért el, amit azóta is tart.

Közvetlenül az államcsőd után a lakosság 57%-a élt létminimum alatt, mely 3 év alatt tért vissza a csőd előtti állapotba. Ma ez az arány 10% alatti. Az első években az IMF többször követelte vissza azokat a hiteleket, amiket a csőd előtt az országba invesztált. Az argentin kormány azonban 2005-ig nem állt szóba velük, mert őket hibáztatta a kialakult helyzet miatt. A majd 10 milliárd dolláros hitelt végül 2008-ban szinte teljes egészében visszafizették... szójából.

Ma Argentina Brazília és Chile után Latin-Amerika harmadik legerősebb országa. 10 évvel a csőd után az éves GDP 15 000 dollár/fő, mellyel megelőzi az összes közép-európai államot. Könnyen talált magának felvásárlót mezőgazdasági termékeire.

No persze Magyarország messze nem akkora, mint Argentina, de gazdasági lehetőségeit tekintve nagyon hasonló képet fest. Azt pedig ne felejtsük el, ha Magyarország bedől és államcsődöt hirdet, azzal magával ránt nem egy országot a térségből, hiszen nem egyedüliként szenvedünk magas államadósságtól. Az más kérdés, hogy a csehek és lengyelek a lakásspekulációból egyelőre kimaradtak, mert kormányuk a hitelek kezdetén megálljt parancsolt.

S ha bedől velünk együtt néhány ország? Abban az esetben remek lehetőség elindulni a C4-ek példáján, s tán a mi kis "indiánpolitikánk" is a helyére kerül. Mert Magyarország banánköztársaság, de hát hol baj az? 

A "Vidám történetek" sorozat 3. része Guatemalában játszódik. Aki járt már ebben az országban az tudja, hogy spanyol nyelv nélkül nem könnyen boldogul, de vannak szituációk, amikor a nyelvismeret mit sem ér. Ilyenkor a legjobb megoldás a szesz...

3. rész - Két sztori egyben

Ennek is már lassan 5 éve... 2007 tavaszán túrát vezettem két közel velem egykorú srácnak. Minden tökéletesen klappolt, még nem elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amirõl soha nem gondoltam volna, hogy problémát okoz. Ez pedig a buszút Uaxactún romvárosába.

Tekintsünk kicsit vissza a múltba. 2006-ban jártam elõször Uaxactún romjainál, amik kb. 23 kilométerre fekszenek Tikaltól. Az elsõ odautam igazán emlékezetesre sikeredett. Santa Elena zajos piacáról minden délután 1-kor indul egy busz Uaxactúnba. A dzsungel miatt megemelt csirkebusz 3-kor ér Tikal bejáratához, ahol tart egy 30 perces pihenõt. Ilyenkor a sofõr és örökös segédje, Carlos, rohamléptekkel tart a kocsma felé, hogy betoljanak pár üveg nemesnek éppen nem nevezhetõ nedût. Így volt ez 2006-ban is...

A busz megállt (bár hangra inkább lerobbant), s a két jómadár elsõként dobbantott a fedélzetrõl. 22 másodperc múlva már azt láttam a busz ablakából, hogy gurítják le a pulykahúgynak gúnyolt Gallo sört. Guatemalában vagyunk a dzsungel közepén, ez teljesen normális, nem is nagyon rökönyödök meg rajta. No de a harmadik rund után már kezdett érdekelni a dolog. Itt volt az ideje egy kis csevejnek. Mikor meglátták, hogy feléjük tartok, nagy mosollyal üdvözöltek, s közben pattintották le a negyedik sör kupakját.

- Amigo! Ülj le közénk, hadd hívunk meg egy sörre!

Nincs menekvés, inni kell! Pár korty után azért rákérdeztem erre a szesz dologra, azaz hogy milyen megfontolásból tolnak be 4 üveg sört fél óra alatt, miközben még van vissza 2 óra az útból. A válasz a következõ volt:

- Nem 4 üveg az. Már Santa Elenában is legurítottunk kettõt.

- No és a rendõrök?

- Ugyan! Itt az erdõ közepén?! Ne izgulj, nem lesz baj. 20 éve csináljuk. Ha a busz meg is borulna, a fák megfogják, mert olyan keskeny az út. Nincs lehetõség balesetet szenvedni. Apropó! Nem akarod vezetni a kordét?

Így ismerkedtem meg az uaxactúni sofõrrel és segédjével, Carlosszal.

Kicsit több mint egy év múlva a sztori elején emlegetett két sráccal indultunk neki Uaxactúnnak. Biztosra mentünk, már fél 1-kor a piacon álltunk. Eljött az 1 óra s a busz sehol. Fél kettõ, még mindig semmi. Kicsit kezdtem aggódni, így megkérdeztem egy másik buszvezetõt, hogy nem tudja-e hol van az uaxactúni járat. Rázza a fejét. A két srác kérdõn tekint rám, mire hirtelen befordult a sarkon az ütött-kopott zöld-fehér járgány. Carlos lepattan róla, s tereli fel rá a népeket, mikor észreveszem, hogy a szélvédõ aljára egy Bethel tábla van biggyesztve. Megáll bennem az ütõ, mivel Bethel pont a másik irányban van, a mexikói határon. Megkocogtatom Carlos vállát, aki mikor mepillant, azonnal keblére ölel.

- Amigo! Mi szél hozott? Hoztál piát?

A sztorihoz hozzátartozik, hogy a 2006-os eset után a menetdíjat általában rumban szoktam kiegyenlíteni.

- Persze hogy! - vetem oda, de felháborodottan folytatom - Mi az, hogy Bethelbe mentek és nem Uaxactúnba?

- Ma nincs utas Uaxactúnba, Bethelbe viszont van, úgyhogy ma oda megyünk.

- Ne szivass, Carlos. Itt állok a csapattal, túrán vagyunk. Megölnek, ha nem viszem el õket Uaxactúnba.

- Hányan vagytok? - kérdi.

- Csak hárman - válaszolok reménytelen arckifejezéssel.

Erre Carlos fellép a buszra, körbetekint, majd megkérdi:

- Tutira van nálad rum?

- Mondom hogy van, ne izgulj! - adom neki a választ valamivel több reménnyel a hangomban.

Erre Carlos felugrik a buszra, kiszedi a táblát a helyérõl, áthúzza a Bethel feliratot, s átírja Uaxactúnra. A néhány öregnép nem tetszése ellenére letessékeli õket a buszról, s csak ennyit mond:

- Ma mégis Uaxactúnba megyünk. Holnap majd megyünk Bethelbe, ígérem.


Mert egy Mirador túrán nincs olyan, hogy busz nélkül maradjunk...     

Maradjunk még egy kicsit a Moszkító-parton a tawahka indiánok között. Előző bejegyzésemben írtam, hogy ez a közösség meglehetősen elzártan éli hétköznapjait, ezért a találkozás a modern korból odacsöppenő turistával vicces helyzeteket szül. Az alábbi rövid történet akár egy székely vicc is lehetne, de nem az. A sztori valós, 6 és fél éve történt...

2. rész - Hát az sokkal nagyobb!

Miután elfogyasztottam a hallevesemet és kisemmiztem a tawahka asszonyt (akaratomon kívül 20 lempiráért vettem egy halom cumót), úgy döntöttem, ideje lenne megfürdeni. A mezei halandó hajlamos azt hinni, hogy az őserdőben mindig van víz és élelem. Azt azonban tudni kell, hogy a legtöbb dzsungelimádó bóklász pont e kettő hiányában halálozik el. A Rio Patucában szerencsére mindig van víz, s ahol mindig van víz, ott krokodil is van. Éppen ezért bemerészkedni a folyóba alkalomadtán nem túl bölcs dolog.

Mit ne mondjak, én is hezitáltam egy keveset, de a három napos ragadós izzadság illó gázfelhője beindította a fantáziámat: milyen érzés lehet az, mikor a szappan és a víz reakcióba lép a bűzmolekulákkal, lebontja azokat, s én önfeledt lubickolok a habokban? Biztonsági okokból azért informálódom egy utamba eső tisztes korú asszonyságtól:

- Ne haragudjon, hölgyem! Pár kilométerrel feljebb krokodilokat láttam sütkérezni a fövenyen. Bemehetek a folyóba, itt nincsenek krokodilok?

- Krokodil? - érkezik a visszakérdés egy döbbent arc mögül. - Itt nincsen krokodil, tőlük nyugodtan fürdőzzön.

Nagy boldogság önti el a szívemet. Három napi rám száradt párától szabadulok meg pillanatok múlva. Mellközépig állok a vízben, szappanozom magam, s jobban habzok, mint a perui pisco pálinka mosószerrel vegyítve. Szemem sarkából látom, hogy az idős indián asszony lent áll a parton és engem bámul. Első gondolatom az, hogy szimplán kíváncsi - no de hát Istenem, nem az esetem szegény -, majd azért kérdőn odavetem:

- Mi tetszik, hölgyem?

- Van lagartó! - válaszol.

Hmmm... halleves után egy jó lagartó, gondoltam. De mi az a lagartó? Azt hisze, ideje utánakérdezni:

- Az micsoda?

- Hát az sokkal nagyobb, mint a krokodil!

Mi a tanulság? Egyrészt a tawahkák a székelyek távoli rokonai, másrészt az esőerdőben mindig légy körültekintő!

A Moszkító-part Közép-Amerika legnagyobb őserdeinek az otthona. Távol a világ zajától élik magányos életüket a tawahka és a miszkító indiánok. Az elzártságból származó életmód kontra kényelmes élethez szokott turista érdekes helyzeteket szül. Az elmúlt 5 évben több alkalommal utaztam végig a Rio Patucát, hol egyedül, hol csapattal, így számos mosolyt fakasztó történetben volt részem.

1. rész - A pénz, aminek nincs értéke

2006-ban érkeztem először a tawahka indiánok közé. Infót szerezni róluk akkortájt még nehézkes volt, mivel turisták korábban nem látogattak el hozzájuk. Csupán egy-két nyelvészkedős oldal említette őket, így teljesen vakon indultam neki a vidéknek.

Kereskedő csónakkal utaztam 3 napon át, mire megérkeztem Krautarába. Krautara összlakossága ekkor 126 fő volt. Ma már csak 90, mert a fiatalok a jobb élet reményében elhagyják a közösséget. Érkezésem összecsődítette a falu lakóit, furcsán méregettek. Teodulo és Ines azonnal felkaroltak. Segítettek felkötni a függőágyat, majd kérdezték, honnan érkeztem és mit keresek ott. Rövid eszmecsere után tudattam velük, hogy kb. 2 napja nem ettem szinte semmit, és örülnék, ha az egyik asszony főzne nekem valamit, természetesen kifizetem az árát.

Így is lett. Az egyik asszonyság hozott egy fura kinézetű halat, felnyitott egy kókuszdiót, majd furcsa zöldségeket dobált bele. A tawahkák hallevese az egyik legjobb étel volt, amit közép-amerikai utazásaim során ettem. Végezvén az édeskés halnedűvel kérdeztem, mivel tartozom. Az asszony kérdőn tekintett a férjére, aki rávágta, hogy 30 lempira, azaz 300 forint. Átnyújtottam egy 50-es bankót, amit furcsán vizsgálgattak, majd közölték, hogy nem tudnak visszaadni, de körbemennek a faluban és mindjárt hozzák a visszajárót.

Két órán át vártam őket, majd feladtam. Nyilván zsebre tették a pénzt, gondoltam. Csendes pihenőmet tartva himbálództam a függőágyamban, mikor az asszony megjelent egy hatalmas zsákkal a hátán.

- Végigjártam a falut és a környező rancheket, de senkinél nincs pénz, úgyhogy hoztam egy kis csekélységet visszajáró gyanánt - szólt az asszony.

A nagy fekete zsákot kinyitván kb. 200 darab szebbnél szebb tunóból (háncsból) készült szőnyeg, táska, falikép és tűpárna került elő. Elvettem egy tűpárnát, gondolván édesanyámnak majd jó lesz szuvenírnek. A nő nézett rám, s közölte, hogy vegyek csak többet, mert hát nem tudott visszaadni. Így esett meg, hogy 20 lempiráért, azaz 200 forintért kaptam két faliképet, egy oldaltáskát, két tűpárnát és vagy öt darab könyvjelzőt.

Később Copánnál láttam árulni helyi kofákat hasonló szépségeket. Egy tűpárna volt 50 lempira, a faliképeket pedig 300-500 lempiráért adták...