A Moszkító-part Közép-Amerika legnagyobb őserdeinek az otthona. Távol a világ zajától élik magányos életüket a tawahka és a miszkító indiánok. Az elzártságból származó életmód kontra kényelmes élethez szokott turista érdekes helyzeteket szül. Az elmúlt 5 évben több alkalommal utaztam végig a Rio Patucát, hol egyedül, hol csapattal, így számos mosolyt fakasztó történetben volt részem.

1. rész -
A pénz, aminek nincs értéke

2006-ban érkeztem először a tawahka indiánok közé. Infót szerezni róluk akkortájt még nehézkes volt, mivel turisták korábban nem látogattak el hozzájuk. Csupán egy-két nyelvészkedős oldal említette őket, így teljesen vakon indultam neki a vidéknek.

Kereskedő csónakkal utaztam 3 napon át, mire megérkeztem Krautarába. Krautara összlakossága ekkor 126 fő volt. Ma már csak 90, mert a fiatalok a jobb élet reményében elhagyják a közösséget. Érkezésem összecsődítette a falu lakóit, furcsán méregettek. Teodulo és Ines azonnal felkaroltak. Segítettek felkötni a függőágyat, majd kérdezték, honnan érkeztem és mit keresek ott. Rövid eszmecsere után tudattam velük, hogy kb. 2 napja nem ettem szinte semmit, és örülnék, ha az egyik asszony főzne nekem valamit, természetesen kifizetem az árát.

 

Így is lett. Az egyik asszonyság hozott egy fura kinézetű halat, felnyitott egy kókuszdiót, majd furcsa zöldségeket dobált bele. A tawahkák hallevese az egyik legjobb étel volt, amit közép-amerikai utazásaim során ettem. Végezvén az édeskés halnedűvel kérdeztem, mivel tartozom. Az asszony kérdőn tekintett a férjére, aki rávágta, hogy 30 lempira, azaz 300 forint. Átnyújtottam egy 50-es bankót, amit furcsán vizsgálgattak, majd közölték, hogy nem tudnak visszaadni, de körbemennek a faluban és mindjárt hozzák a visszajárót.

Két órán át vártam őket, majd feladtam. Nyilván zsebre tették a pénzt, gondoltam. Csendes pihenőmet tartva himbálództam a függőágyamban, mikor az asszony megjelent egy hatalmas zsákkal a hátán.

- Végigjártam a falut és a környező rancheket, de senkinél nincs pénz, úgyhogy hoztam egy kis csekélységet visszajáró gyanánt - szólt az asszony.

A nagy fekete zsákot kinyitván kb. 200 darab szebbnél szebb tunóból (háncsból) készült szőnyeg, táska, falikép és tűpárna került elő. Elvettem egy tűpárnát, gondolván édesanyámnak majd jó lesz szuvenírnek. A nő nézett rám, s közölte, hogy vegyek csak többet, mert hát nem tudott visszaadni. Így esett meg, hogy 20 lempiráért, azaz 200 forintért kaptam két faliképet, egy oldaltáskát, két tűpárnát és vagy öt darab könyvjelzőt.

Később Copánnál láttam árulni helyi kofákat hasonló szépségeket. Egy tűpárna volt 50 lempira, a faliképeket pedig 300-500 lempiráért adták...  

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kozepamerika.blog.hu/api/trackback/id/tr863233253

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása