Évek óta utazom, főként Közép-Amerikában, s azt látom, hogy az utazási morál napról-napra változik. Mikor 5 éve elkezdtem Közép-Amerikába túrákat szervezni, Magyarországon a hátizsákos turizmus igen csak gyerekcipőben járt. Ha az európai példát néztem, meg voltam nyugodva, mivel első útjaimon rengeteg holland, német, belga és francia utazóval találkoztam. Bíztam benne, hogy lassan a magyarok is útrakelnek, főleg azért, mert néhány cseh és lengyel kalandorral már találkoztam utazásaim során.

2011 van, s magyar utazó alig akad a vidéken. Az elmúlt 5 évben két kezemen meg tudom számolni, hány olyan magyarral találkoztam Latin-Amerikában, akiket nem én kalauzoltam. Sajnos a vidék máig felfedezetlen a magyar kalandorok táborában, pedig az országok rohamléptékben fejlődnek, s ezzel együtt változnak. A hátizsákos turizmus 5 év alatt teljesen átalakult...

1) A hátizsákos utazó, mint kalandor

Az 1990-es évek közepétől jelentek meg azok a fiatalok, akik egy szál hátizsákkal nekivágtak Latin-Amerikának. Nehézkes és körülményes volt az utazás, mivel az úthálózat rossz, a közlekedés pedig kiszámíthatatlan volt. Minden országhatáron vízumért kellett sorban állni, már ha egyáltalán azt az ember a határon megkaphatta. Szállások terén is hiány volt, ezért a legtöbb utazó sátorral vagy függőággyal a zsákjában utazott, gyakran stoppolt. Beszélte a nyelvet, mivel az angollal nem ment semmire, egy-két országot - mint Belize - leszámítva. Mivel az utazás lassú volt, ezért ezek a kalandorok hónapokon, olykor éveken át járták az országokat, sokszor önkénteskedtek az ingyen szállásért és kajáért. Ez az időszak kb. 2005-ig tartott, akkor indultak be az országok, talán Costa Rica példáján felbuzdulva, akik elsőként emelkedtek ki a régióból, főként amerikai nyugdíjas csoportok fogadásának köszönhetően.

2) A hátizsákos utazó, mint turista

2005-től, mikor a közép-amerikai országok többségében megkezdődött az infrastruktúra kiépítése (pl. Guatemalában befejezték a Pánamerikai autóút aszfaltozását), egyre több volt hátizsákos kalandor lehetőséget látott abban, hogy szervezett keretek között megmutassa azt az otthoniaknak. Apró szervezőcégek alakultak, amik az internet segítségével mindenkinek elérhetővé tették Közép-Amerikát. Egyre több és több ad hoc szerveződő utazótársaság jelent meg az országokban, ezzel felhívva a figyelmét a helyi kormányoknak, hogy a turizmust fejleszteni kell. Hostelek épültek, ösvényeket tisztítottak meg, expressz buszokat indítottak, s eltörölték a vízumot. Megkönnyítette nem csak a korábbi hátizsákos kalandorok helyzetét, hanem teret adtak a túraszervező cégeknek, akik levették a szervezés terhét a független utazókról. Az utazási idő lecsökkent 2-3 hónapra, az utazók ez idő tájt átrohantak az országok nevezetességein, a kaland kezdett háttérbe szorulni.

3) A hátizsákos utazó, mint koppintó

Az internet és a túrakönyvek bővülő kínálatának segítségével egyre többen kaptak kedvet ahhoz, hogy belekóstoljanak a közép-amerikai országokba. A rengeteg infó felbátorította az embereket, s már nem volt annyira fontos, hogy a nyelvet beszéljék. Sokan túraszervező cégek honlapjáról vett túraterveket koppintottak le, s azok mentén indultak el. És működött, mert a túraszervezők többsége nem vállalt kockázatott, csupán a főbb nevezetességekre koncentrált, amiket könnyű volt másolni akár nyelvtudás nélkül is. Így jelentek meg az első 2-3 hétre érkező hátizsákosok Közép-Amerikába.

4) A hátizsákos utazó, mint diszkópatkány

Mivel egyre több és több hátizsákos érkezett a térségbe, ezért több és több vállalkozó látott abban lehetőséget az elmúlt 2 évben, hogy hostelt nyisson, expressz buszokat indítson, helyben teljes utazási csomagokat ajánljon. A hostelek között verseny kezdődött. Mikor az ember megérkezik busszal a pályaudvarra, szálláskínálók hada kezdi ráncigálni, hogy elvigye őt a hostelébe. Az elmúlt 1 évben egyre többen és többen azonban kész hostel tervvel érkeznek, ami annyit tesz, hogy a híres és hírhedt ún. "parti hosteleket" keresik fel. Ez főként amerikai, de újabban holland és német fiatalokra is jellemző utazási szokás. A parti hostelek nem olcsók, viszont állandó a pörgés, lehet szeszt vásárolni, s a súlyosabb helyeken tulajdonképpen féllegálisan drogot is, mivel a rendőrség ezeken a helyeken nem tart razziát. Az ilyen 2 hetes utazások alatt nem az számít, hogy lássa az ember a nevezetességeket (az autentikáról már nem is beszélve), hanem az, hogy végigjárja a neves mulató fogadókat. Ebben a közegben a spanyolra már végképp nincs szükség, mivel még a horror áron működő ún. "gringó járatok" sofőrjei is beszélnek angolul.

Hová vezet mindez? Ki tudja? Én megmaradok a kalandor kategóriában...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.